Harsány ünneplésre semmi okunk, elgondolkodni viszont illő. A dicsfényes napokból amúgy is egyre kevesebb: lépten-nyomon nyelvi igénytelenségbe botlunk, az ifjú nemzedék a könyvet számítógépre cseréli, filmszínházaink száma elapadóban, mindenki pénzszűkében, ráadásul még a nyakunkon ez a fránya világválság is. E forgatagban a magyar kultúra napja egy rövid megálló, lélegzetvételnyi pihenő.
Nem a kötelezőnek számító ünnepi manifesztációk miatt, hiszen azok is szükségesek, s e napokban nyilván a valóban arra érdemesültek vehetik át a különféle díjakat, elismeréseket. No és a zengzetes szónoklatok is megkerülhetetlenek. Így van ez rendjén, adjuk meg a módját. Ám szívesebben gondolok ilyenkor a csúcsteljesítményre képes személyek és együttesek mellet azokra a „fanatikusokra”, akik amatőr módon helytörténeti kutatásokra adták a fejükre, azokra a fiatalokra, akik egy távoli faluban éppen táncpróbát tartanak, akik buszra ülnek megtekinteni egy színielőadást, akik nem váltanak csatornát, ha a tévé komolyzenei koncertet közvetít, akik az elárusítónál rákérdeznek, érkezett-e új könyv vagy folyóirat. Ők a mi kultúránk. Mindenestül.
Amúgy: rá kell döbbennünk, ez idő tájt a tömegkultúrának befellegzett. Megszűntek például azok a központi támogatások, amelyek lehetővé tették mondjuk az olcsó könyvek nyomtatását. Egy művelődési esemény ma (csupán) egy meghatározott réteget érdekel. E kasztrendszerbe kell beékelődni – ennek felismerése nem szomorú tény, hanem feladat. Invitálás. Mint ahogyan, mindenféle rendszerváltások után, két évtizede mások a léptékek is, itt, a Kárpát-medencében. Tanácskozások, műhely-együttműködések és a személyi kapcsolatok révén a kényszerű távoltartást az egymást megismerő, egymásra rátaláló egyetemesség váltotta fel. E dátumon írjuk be talán ezt is mindannyiunk naplójába.
