Washington, jan. 28.
Hétszáz millió forintjába kerül a magyar államnak az a nem mindennapi rendezvénysorozat, amelynek feladata „szélsőséges” betekintést nyújtani a magyar művészek alkotásaiba az amerikai közönség számára. Az „Extremely Hungary” (magyar változatban: Csordultig magyar) mottó alatt futó kultúrévad szombaton kezdődött a New York-i Carnegie Hallban Hiller István, oktatási és kulturális miniszter jelenlétében. A megnyitón Fischer Iván Fesztiválzenekara aratott sikert egy – csakugyan „szélsőséges” – vegyes programmal, amelyben Liszt és Brahms mellett az autentikus cigányzene is főszerepet kapott ÖkrösOszkár cimbalma, illetve Lendvay József és fia, ifj. Lendvai József virtuóz vonója által.
„A klasszikus zene az utóbbi években igyekezett újra kapcsolódni egykori népszerűségéhez és új közönségekkel kapcsolatot teremteni; ennek egyik legkellemesebb példája volt a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje” – írta a New York Times.
A 2800 főt befogadó hangversenyterem csordultig megtelt, és a közönség álló ovációval tapsolta vissza a hegedűsöket és a cimbalmost a második rész komolyzenei programja után. Fischer Iván, aki a washingtoni Nemzeti Szimfonikusok vendégkarmestere is, kiváló angolságú kommentárjaival külön élményt biztosított a klasszikus darabok hallgatásánál is szórakoztató légkörhöz szokott amerikaiaknak.
A magyar kormány korábban Kínában, illetve Nagy-Britanniában, Hollandiában és Franciaországban rendezett hasonló nagystílű bemutatkozókat. Az Egyesült Államokban azonban ritkaság az ilyen állami kultúrfesztivál, Kati Marton és Soros György fővédnökök szerint ilyen méretű még nem is volt. Az amerikai támogatók mintegy 2 millió dollárral járultak hozzá a 2010-be is átnyúló sorozat szervezési költségeihez. A nyitó hangversenyt Charles Simonyi, szoftverfejlesztő és magánűrhajós is támogatta, de ő – a márciusra tervezett második űrutazására való felkészülés miatt – nem jelenhetett meg.
A zenei programot Lakatos Roby , Palya Bea , Eötvös Péter és Kurtág György folytatja, de júliusban Lajkó Félix is fellép majd New Yorkban. Sor kerül számos képzőművészeti kiállításra, video- és filmbemutatóra is. Martin Munkacs i, híres amerikai magyar fotós elveszettnek hitt, üvegre fényképezett fotótára például olyan rendezvény, amely a téma szakértői számára nem mindennapi felfedezéseket hoz a New York-i Nemzetközi Fotóközpontban. Dr. Gyugyi László, pittsburghi mérnök 160 darabból álló Zsolnay kerámiagyűjteménye pedig utoljára látható Észak-Amerikában, mert a gyűjtő hazájának, Pécsnek adományozza azt. Különleges kollekciónak számít Nancy Brinker, volt budapesti USA-nagykövet képgyűjteménye is a Forbes Galériában, mert alig van olyan amerikai műgyűjtő, akinek Munkácsy, Rippl-Rónay, Moholy-Nagy, Uitz, Aba-Novák, Szőnyi és Szinyei-Merse is szerepelne gyűjteményében.
Brinker asszony, aki Bush elnök személyes jóbarátjaként lett amerikai nagykövet Pesten, a magyar művészetek nagy pártolójává vált. Márpedig ilyen kapcsolatokon keresztül építhető legsikeresebben a tartós jelenlét, mert a legismertebb amerikai művészeti központok egyáltalán nem hajlandók saját programkoncepciójukon módosítani csak azért, hogy valakinek a bemutatkozási igyekezetét támogassák. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy az amerikai sajtó még a nagy sikerű New York-i hangversennyel is csak rutin kritika szintjén foglalkozott.
Az amerikai közönség szinte csak Kurtágot ismeri az említett művészek közül, és éppen ez a tény jelentette az egyik ösztönzést egy ilyen nagyszabású fesztivál rendezéséhez. A New York-i művészeti kínálatban versenyezni ugyanis kizárólag világszínvonallal lehet, és akkor is csak hosszú távú kapcsolatok ápolásával, körültekintő bevezetéssel és menedzseléssel.
A Kárpát-medencében csúcsművésznek számító Palya Bea például az amerikai főváros legelőkelőbb előadóközpontjában, a Kennedyben lép fel, de csak egy ingyenes rendezvény keretében, az előcsarnok végében felállított miniszínpadon. Kurtág és felesége a Kongresszusi Könyvtár gyönyörű épületében mutatkozik majd be, ugyancsak ingyenes rendezvényen. (Ilyen alapon lépett fel a közelmúltban Sebestyén Márta és a Muzsikás is.) Mindez nem lebecsülés következménye, hanem a roppant éles vetélkedésé. Ebben vállalta támogatni a minisztérium – nem egészen ellentmondásmentes terveivel. – a magyar művészeket. Az eredményt, a most létrehozható kapcsolatok hosszú távú hatását természetesen csak hosszabb idő elmúltával lehet majd lemérni: a világ nagy koncerttermei, képtárai és színházai évekre előre terveznek.
Egyes amerikai magyar szervezetek vezetői nehezményezték, hogy a minisztérium eredetileg csak New Yorkot célozta meg. De az USA természetesen bejárhatatlan egy ilyen hatalmas kínálattal, nemcsak anyagiak, hanem idő és tervezés szempontjából is. Ezért szorítkoztak csak a keleti part két legfontosabb központjára. Létezett egy olyan javaslat is, hogy határon túli magyar művészeket is bevonjanak a programba. Feltehető, hogy a magyar állam ezt politikailag nem vállalta. (Lajkó Félix nemrég magyar állampolgárságot kapott.) Ezen a területen szabadabban mozoghatnának maguk az amerikai magyarok.
A szervezési mu nkálatok az állami költségvetésből fenntartott New York-i Magyar Kulturális Központra hárultak Orsós László Jakab igazgató vezetésével. A közismerten az avantgárd művészetekre összpontosító intézmény ezúttal mindent megtett a rendezvénysorozat változatosságának biztosításáért, de úgy, hogy közben kidomborítsa a kortárs művészek szerepét. A kultúrévad során az említett területeken kívül szóhoz jutnak majd írók és táncosok, forma- és divattervezők, sőt az Amerikában egyre kevésbé megtalálható magyar konyha művészei is. A kultúrévad „szélsőséges” elnevezését pedig talán egy februárban sorra kerülő bajuszverseny indokolja majd.
