Nem is oly rég, egy nagyon is közeli galaxisban… A lázadók megszerezték a kottákat, amelyek nélkül a ma esti koncert meghiúsulhat – olvashattuk szombaton este a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertjén a kivetítőkön, amikor a szimfonikusok elkezdték rendhagyó Star Wars-szvitjüket, amelyhez foghatót még soha senki nem játszott és nem mutatott be Magyarországon. Természetesen a koncerten terítékre kerültek más népszerű, ismert és kevésbé ismert filmzenék, valamint olyan klasszikus alkotások is, amelyek valamilyen módon különböző filmekhez köthetőek.
Wagner nélkül nem lenne filmzene. Vagy, ha létezne is, egészen biztos, hogy másmilyen utat járt volna be fejlődése során, s talán nem is lenne azonos a mostanival, azzal, amilyennek megszoktuk, illetve azzal, amelyiket – ha ügyes volt a rendező, s még ügyesebb a zeneszerző – észre sem veszünk, miközben filmet nézünk. A film összetett műfaj, az összes más művészet elemeit felhasználja, mintegy magába fogadja, és él is azok lehetőségeivel. S a film lényegében akkor lesz jó, ha sikerül megteremtenie az összes más művészet összhangját. Külön-külön ilyenkor nem is mindig vesszük észre egyik-másik hatását, az összhang teljessége elfedi az elemeket, s új egységet alkotva szűri át magán az egyes elemeket, amelyekből építkezik. Ebből adódik az is, hogy egy filmzene is csak akkor lehet jó, ha tud – és alkotója is képes – megfelelő alázattal viszonyulni a feladatához. Ha megvan benne a hajlandóság arra, hogy diszkréten a háttérbe vonuljon, és észrevétlenül megbújva erősítse fel az érzelmi hatást, s türelmesen kivárja, kiböjtölje azt a megfelelő pillanatot, amikor immár át is kell vennie az irányító szerepet, s jól időzítve, csak a kellő pillanatban siessen az előtérbe – de akkor aztán feltartóztathatatlanul. De akkor viszont már olyan elemi erővel, ami nem tűr ellentmondást, és önmagában is hiánytalan.
A Budafoki Dohnányi Zenekar – Hollerung Gábor zeneigazgató vezényletével – FilmHarmonikusok című koncertjén szombaton este, a Papp László Budapest Sportaréna színpadán sajátosan a visszájára fordította a filmművészetet azáltal, hogy annak egyik elemét emelte ki a sok közül, és aköré szerveződve épített fel újra egyedi, alkalmi összhatást. Kiváló érzékkel válogatott filmzenéket játszott tehát a szimfonikus zenekar a legkülönfélébb szerzőktől. Már a fogadtatás is, amelyikkel a közönséget várták ebben a fagypont alatti téli időben kifejezetten hűvös előcsarnokban, megadta az alaphangot a nagyszerű hangulathoz: a Csillagok háborúja filmek közismert szereplői, Darth Vader, Obi-Wan Kenobi, Leia Organa hercegnő, Han Solo, Chewbacca, birodalmi rohamosztagosok, fejvadászok várták a látogatókat. Lehetett hát fényképezkedni Vader nagyúrral vagy Leia hercegnővel, a zsebek mélyéről előkerültek a mobiltelefonok, vakuk villogtak mindenfelé, a szereplők pedig nem tudtak egy-egy lépést megtenni úgy, hogy valaki ne szólítsa le őket egy-egy fénykép erejéig.
Pontosan nem számoltam össze hányan lehettek, de az est nagyszerű hangulatáról és a kiváló hangzásról közel száz ember gondoskodott a színpadon. Miután az erre az alkalomra jelentősen kibővített szimfonikus zenekar, sajátos nyitányként eljátszotta az amerikai Universal filmstúdió főcímzenéjét, a koncert programja – néhány közbeiktatott kivételtől eltekintve – javarészt tematikus blokkokra épült. Hallhattuk Vujicsics Tihamér nagyszerű zenéjét A Tenkes kapitánya című népszerű magyar tévésorozatból, Ennio Morricone immár védjeggyé nemesedett szerzeményét a Volt egyszer egy vadnyugat című filmből, ahhoz pedig egyébként sincs szükség semmiféle különleges indoklásra, hogy jó kis apropót találjunk magunknak Mozart zenéjéhez: ezúttal Miloš Forman Amadeus című filmjére hivatkozva „vette elő” a Dohnányi Zenekar. És szombaton este, amikor az X Faktor című tévéműsorban ismertté vált Szabó Mariann elénekelte a dalát a Több mint testőr című filmből, még nem is sejthettük, hogy a nagyszerű énekesnő, Whitney Houston örökre itt hagyta az árnyékvilágot. A fölvételein megörökített hangja és dalai, mint a programban, a szimfonikusokhoz igazított változatban elhangzott I Will Always Love You is, most már az ő soha el nem évülő emlékművei maradnak. Amíg vannak olyan tehetséges énekesnők, mint Szabó Mariann, akik ilyen kiválóan elő tudják adni dalait, minden egyes alkalom, amikor felhangzanak e dallamok, mostantól az emléke előtti tisztelgésnek is tekinthető.
Ha filmzene, akkor John Williams munkássága az, amit semmiképp sem lehet megkerülni. A Dohnányi Zenekar előadta az Olimpiai fanfár című szerzeményt, amely ugyan nem köthető filmhez, de olimpiai évet írunk, így azt sem kell nagyon indokolni, miért veszik elő művét. Majd pedig válogatás következett a Jurassic Park, a Harry Potter és az Indiana Jones-filmek zenéjéből, ezek mindegyikét John Williams jegyzi. Végül pedig következett a heteken át gőzerővel hirdetett Star Wars-szvit, amelyik a Csillagok háborúja-széria több részéből is merített.
Zenei szempontból az elhangzott filmzenék közel sem olyan könnyű kis darabok, mint azt felületesen gondolhatnák. A Budafoki Dohnányi Zenekart is azért kellett jelentősen kibővíteni erre az estére – a szokásos négy kürtös helyett például nyolcan játszottak –, mert az elhangzott szerzemények olyan követelményeket támasztanak, amelyeket csak kivételes esetben lehet egyszerre kielégíteni. Az est másik nagy pozitívuma pedig az a könnyedség és felszabadult hangulat, ahogyan ezek a zenészek az alapanyaggal bántak, mert – összegezve – ez is minden dicséretet megérdemel.
