(Az ifjú Szeli István)
A vajdasági magyar szellemi élet apostola távozott szombaton az élők sorából. A vaskereskedő inasból akadémikussá lett dr. Szeli István életútja igazán érdekesen zajlott. A tőle tanult alázattal tulajdonképpen Mikinek és Valinak, azaz gyermekeinek lenne szabad megszólalnom. Ők ugyanis nem is sejthetik, ki volt az az egykori huszonéves fiatalember, akinek először szurkolója voltam a Tisza-parti vízilabda mérkőzéseken, később diákja, majd 1954 és 1956 között titkára a zentai Bolyai Farkas magyar nyelvű főgimnáziumban.
1942 – Luvini, Luvini...
Nyaranta a Tisza-parti városka rakpartján vasárnaponként ezres tömeg gyülekezett, hogy szurkoljon a Mohácsi fürdőház lécekkel megtoldott vízilabdapályáján a magyar NB-ben helyet kapó vízilabda csapatnak. Gyerekként nem is érhettem, miért zengte a parti kórus azt, hogy: Luvini, Luvini lődd be a labdát a hálóba! Az akkor 21 éves Szeli István, azaz Luvini ontotta onnan a jobb szélről a gólokat, és mint kései utódja Faragó Tamás, időről időre a vízre ráfekve lábbal érte el a találatot. Mai szóhasználattal élsportoló volt. A város első élsportolója. Soha senki nem tudhatta meg tőle, miért ordítozta a tömeg azt, hogy Luvini, Luvini. Jó 60 évvel később, amikor utoljára járt Szeli István a Tiszavidék szerkesztőségében, erre is választ adott.
– Tudod – mesélte, akkor túlzásnak tartottam az elnevezést, és ezért nem szóltam róla. Azt történt ugyanis, hogy a két Holló fiú (neves ügyvéd volt az apjuk) elolvasta valahol, hogy az egyik afrikai törzs főistenét Luvininak hívták. Ők híresztelték el, hogy a helyi csapatnak is van egy főistene, és az a valaki nem más, mint a későbbi Tanár úr. Aki látta őt pólózni, nyugodtan állíthatta, hogy a zentai Luvini csak Szeli István lehetett.
1946 – tanárom lett, aki megszerettette velem a magyar irodalmat.
Amikor Németh Lászlóról tartott előadást (aki akkor éppen indexen volt), hiába csöngetett ki Káplár Jóska a pedellus, mindenki a helyén maradt. Németh László és Bibó István voltak azok a váteszek – mondta, akik megjósolták már 1942-ben Szárszón, milyen gyötrelmes sors vár a magyarságra a háború befejeztével. És ki ne lett volna kíváncsi erre a jóslatra, amely aztán be is teljesült.
1954 – megalkotja egyik legnagyobb művét: életre hívója és névadója lett a Bolyai Farkas Főgimnáziumnak. Engem, az egykori semmilyen tanulóját választott titkárának. Mint a mai Mourinho, úgy válogatta össze csapatát, azaz a tantestületet: Erdélyi István, Fábri Géza, Guelmino János, Tőke István, a Mikes házaspár, Fehér Klára mellé olyan szerb nyelvűeket választott, mint Basaraba Aurel (történelem), Boško Borđoski (filozófia), de még attól sem tartott, hogy egy papot, Fábri Jenőt kérjen fel a latin oktatására. A szerb nyelv tanítását pedig Natalija Vujinovićra bízta. Amikor Nataliját megkérdezték, miért nem a szerb nyelvű tagozaton vállal munkát, így válaszolt: amíg Szeli az igazgató, hiába csalogatnak a Stevan Sremacba. Országos hírűvé tette a Bolyai Farkast azzal az elgondolásával, hogy az itteni érettségizők már majdhogynem anyanyelvi szinten beszéltek szerbül. Minként lehetett ezt megvalósítani?
– Elutazott Szerbiába, és 14 ottani főgimnáziumi kollégájával megbeszélte, elküldik Zentára legjobb diákjaikat egy hónapos nyaralásra. Ezeket a fiúkat, lányokat zentai diákok vitték haza, majd a misszió végén ők maguk is elutaztak Szerbiába a vendéggyerekekkel együtt. Az összesen 60 napos barátkozás azt eredményezte, hogy Čačakról, Zaječárból, Nišből visszatérő zentaiak már nem idegenkedtek többé a szerb nyelvtől.
Az iránta való tisztelet és megbecsülés állandóan terebélyesedett, és ez bizony gondba ejtett egyes tanügyi vagy belügyi köröket is.
Kérdezték, milyen volt az igazgató és a titkár kapcsolata? Például ilyen:
– Látom, rendben tartod az irodát, ezért többé ne gyere be reggel nyolcra, hanem tízre, addig pedig oktasd a pingpongozó fiatalokat, mert az itteni magyarságnak szüksége van és lesz is olyan élsportolókra, mint Korpa István meg a többiek.
Amikor sűrűsödött a politikai levegő körülötte, és kivitték több mint egy hónapra a horgosi határra lövészárkokat ásni, már mást mondott.
– János, rád bízom a gimnáziumot meg a családomat. Míg a feleségem elmegy bevásárolni, ügyelj a gyerekeimre, akik a titkári szoba mellett lévő lakásban maradtak.
Saját gyerekeimet nemigen dajkáltam, de Valit többször is. Ő ugyanis nyugtalanabb volt, mint Miki, és rendre kopogott, hol van anyu, hol van apu. Amikor közölték vele, hogy Bolyai ideje lejárt, és egyesíteni fogják Moša Pijade név alatt a szerb nyelvű Stevan Sremac Gimnáziummal, vette kalapját meg a vándorbotját. Lemondott, távozott, és vele együtt sok-sok tanár is.
Drága jó egykori tanárom. Mit írhatnék még? Talán azt, hogy ha van túlvilági élet egyáltalán, akkor az ottani Luvinik közé kerülsz, és folytatod azt a szerény és dolgos életet, mely annyira jellemző volt rád földi életed során.
