Egy nemzetközi program meghívott vendégeként érkezett Laoszba 2008-ban a belgrádi születésű, New Yorkban élő szerb performer, vagyis performansz-művész, Marina Abramović, akinek az akkor készült, Az üresség nyolc leckéje happy enddel című videoinstallációját mutatja be a február végén megnyílt kiállításán a budapesti Műcsarnok. Az eredeti elképzelés azt volt, hogy külföldi képzőművészeket vonjanak be a délkelet-ázsiai ország művészeti életébe. Mint Boros Lilitől, a Műcsarnok kiállításának kurátorától megtudtuk, Marina Abramović épp egy helyi ünnep idején érkezett Laosz fővárosába, ahol az utcán szertartásos keretek között mutattak be állatáldozatotokat, a levágott jószágok vére folyt az utcákon, néhány lépésnyire a véres pocsolyáktól pedig kisgyerekek játszottak háborúsdit műanyag játékfegyverekkel. Ezek az igen erőteljes első benyomások, élmények alapvetően meghatározták a művésznőnek az országban készült alkotását.
A nyolc lecke a mindennapi élet részévé vált erőszakot, a gyilkolást és a fegyverekkel való igen korai találkozást állítja párhuzamba – a maga kifejezetten archetipikus módján – a laoszi érintetlen természet lenyűgöző szépségével, illetve a helyi köztudatban elevenen élő hiedelmekkel, legendákkal. Ezek közül is kiemelkedik a Boldogság szigetének története, amelynek két végén egykor régen, a mondák világába vesző időkben két falu állt. De megemelkedett a Mekong folyó vize, és az áradat mindkét települést elmosta. Azóta, úgy tartják a helyiek, aki a szigeten alszik, reggelre meghal. Mert bár barátságos, nem ártó szellemek lakják ezt a folyami képződményt, nem tűrik el, hogy világukba az emberek behatoljanak. A Boldogság szigetén álló Szellemek fája pedig az elhunytak szellemét gyűjti össze.
Egy konceptuális elképzelés megalapozásához keresve sem találhatna a művész kézenfekvőbb ismeret- és élményanyagot. Marina Abramović egyenruhába öltöztetett gyerekkel készített felvételeket, mintha gyermekkatonák harcolnának, ítélkeznének, és hajtanák is végre a mindenképp halálos ítéleteket. A kivégzőosztag pedig nem ismer kegyelmet… A négy áldozat pedig ugyanúgy ott fekszik kiterítve, mintha nem is történt volna semmi sem, négy szellemet magába zárt, magába fogadott a fa, folytatódhat a felhőtlen, felszabadult játék a fegyverekkel, amelyek csipognak, vinnyognak, sípolnak, nyüszítenek, sisteregnek, kattognak, klattyognak, kerepelnek, s hangjukat lényegében csak az érintetlen természet vízesésének moraja, a lezúduló víz robaja képes elnyomni. S talán épp ez igazolja a nem ártó szellemek kegyetlen szigorának igazát: ha ők nem védik meg belső békéjüket, az emberek még képesek lesznek, és megbolygatják azt.
A videoinstalláció öt kivetítőjén peregnek a statikus képek, egymás mellé kerül a gyermeki naivitás – minden kedvességével és kegyetlenségével együtt –, az erőszak és az érintetlen természet szépsége. A nyolc leckében pedig úgy kristályosodnak egységes élményanyaggá az itt látott felvételek, hogy a néző talán már nem is akarja eldönteni: az érintetlen gyermekded természet brutalitásának kibontakozásának volt épp a szemtanúja, vagy a felnőttek gondatlan ráhatása teszi ezt vele, amely nem riad vissza attól sem, hogy esetenként ennyire végletesen és végzetesen eltorzítsa. Nagy szerencse, hogy a fegyvereket végül mégis, szertartásosan – ahogyan az áldozati jószágokat is levágják – elégetik az egyenruhás gyerekek, van hát feloldozás és ellenpontozás is: a videoinstalláció négy szélső csatornáján zuhog a vízesés, középen pedig felfelé gomolyog a játékfegyverek füstje. S mintha a zuhatag és a füst ugyanazt az ívet rajzolná elénk, csak hát, igen, a középső monitort meg kellene fordítani… Vagy inkább a négy szélsőt? Ezt már döntse el ki-ki magának.
A budapesti Műcsarnok kiállításához kapcsolódva több kísérőrendezvényt is tartanak. Ezek sorában A testről I. című felolvasás és beszélgetés vendége lesz csütörtökön, március 29-én Balázs Attila vajdasági magyar író.
