A költészet napja olyan a költőnek, mint a trombitásnak a szilveszter, de legalábbis mindenki kötelességének érzi megnézni ezen a napon, hogyan néz ki egy költő – vallja Zsille Gábor, aki papnövendék volt, költő lett, és csatlakozott a Thália Színháznál megrendezett költészet napi versmaratonhoz, vershólabdához. Egyet tudok érteni a papnövendékből lett költővel, azzal, hogy én a szarkazmust mindenképp elhagyom. Bármilyen ünnep van ugyanis, egy kis „kötelesség” mindig szorul bele. Én szeretem a költészet napját. Aránylag új ünnep – 1964 óta emlékezik meg a magyar közélet József Attila születésnapjáról –, ebből kifolyólag megünneplése is kísérleti fázisban van, nincsenek letisztult hagyományai. Mindenesetre az év többi napjához viszonyítva kidomborodik a vers – még a híradóba is betör! –, és én ezt a rendhagyó állapotot nem tudom rossz szemmel nézni. Annál inkább, mert egyébként kifejezetten háttérbe szorult (vagy inkább kiszorult?) életünkben a vers, és sokkal prózaibb dolgok foglalták el a helyét.
Az idén Kőbányán például mintegy ezer diák énekelte együtt József Attila egy versét Sebő Ferenc előadóművész és népzenekutató vezetésével, és ez a tévéközvetítés tanulsága szerint is felemelő élmény lehetett. Ebben a helységben még január közepén felhívták az iskolák, diákok figyelmét, hogy közös énekléssel köszöntsék a költészet napját, egészen pontosan április 11-én 11 óra 11 perckor. Emlékezetes pillanat lehetett ez a formálódó nemzedék életében, s talán életre szóló, megpecsételő élmény is.
Mivel ritkán részesülünk olyan élményben, hogy a költők maguk mondják verseiket, én kifejezetten szívesen néznék ilyen összeállítást a költészet napján. Mintha tisztábban jönne elő mindaz, ami verssé teszi a verset, ha azt személyesen Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Nagy László, Károlyi Amy, Weörös Sándor mondják. Ők azok, akik úgy mondták verseiket, hogy azt otthagyni nem lehetett. Az előadóművészek is emlékezetes pillanatokat tudnak varázsolni, de közöttük is csak a kivételes tehetségek. Az „átlag” kissé játssza, vagy inkább előadja a verset, ahelyett, hogy kellő természetességgel, alázattal egyszerűen mondaná.
Kifelejtettem a sorból Kányádi Sándor erdélyi költőt. A kortárs magyar líra kivételes alakját, aki úgy beszél, hogy az már magában líra. El-ellátogat hozzánk, a Vajdaságba is, de a tévén is gyakran szerepel. Egy műsorban azt találta magáról mondani: „rekedéstől tavasznyílásig jártam iskolába”, ez az ízes megfogalmazás nem megy ki a fejemből. Acsarkodások, vádaskodások, gyűlölködések, irigykedések korában ritka ünnep a fülnek az efféle jelképes beszéd, tele nyelvi ízzel.
