A mai ember ha szeret valamit, nem azt mondja, hogy szerelmes belé. Aki szerelmes, az valakibe szerelmes, semmiképp sem valamibe. Ezért üti meg a fülemet rendre a Szerelmes földrajz tévéműsor. Persze nem csak a címe miatt érdemes odafigyelni rá, sőt, ez az a fajta műsor, amelyről a nézőnek az jut eszébe: jó, hogy felfedezték a televíziót.
Legutóbb vasárnap csíptem el a kora délutáni órákban a Dunán, ekkor Lévai Anikó kalauzolt bennünket szülőföldjén, Szolnokon. Saját emlékeiben kutatva egy város tárulkozott ki a figyelmes néző előtt. A műsornak köszönhetőn barangolhattunk már Miklósa Erikával, Szörényi Leventével, Tímár Sándorral, Melocco Miklóssal, Kopp Máriával, Zsigmond Vilmossal, Grosics Gyulával, Makovecz Imrével, Rost Andreával, Nádasdy Borbála grófnővel..., közülük egyesek már nincsenek közöttünk, a „szerelmes” szülőföld azonban marad, mint ahogyan a tévéműsor is.
Hogy mit tartok jónak? Először is rendre megcsodálom, hogyan tudnak a műsor készítői ilyen kevés műsoridőbe oly sok mindent belepréselni: elmondani, megmutatni, sejtetni, éreztetni, mindezt különösebb „kapkodás” nélkül, abszolút követhető dinamikával. A műsor sem unalmasan lassú, sem követhetetlenül gyors, mégis tartalmas, „súlya van”. Azután oly eredményesen válogatják meg a neves közéleti személyiségeket, tudósokat, írókat vagy művészeket, hogy a számukra kedves, nyugalmat és biztonságot nyújtó városuk, falujuk röpke fél óra alatt a néző számára is közelivé válik. A Szerelmes földrajz stábjának: Paczolay Béla és Dala István rendezőknek, Hollós László forgatókönyvírónak és munkatársaiknak rendre sikerül a kalauz szerepét vállaló műsorvendég azon oldalát megmutatni, ami a hely szellemének ábrázolásában fontos. Lévai Anikó esetében egyszer sem hangzott el férjének, Orbán Viktornak a neve, noha szelleme helyenként megkerülhetetlen volt. Tehát nem a miniszternét láttuk, hanem Szolnokot, azt a környezetet, melyben a Tisza íze mindent bejár, melyben Magyarország egyik legrégebbi művésztelepe üzemel (zentai származású vezetővel), melyben nem túl rég még zömmel kétkezi parasztok éltek, kiváló iskolák működtek remek tanáregyéniségekkel...
Aki követi ezt a műsort, nemcsak Magyarországot ismeri meg, hanem megtanulja azt is, hogy nem kell óhatatlanul csodálatosnak, páratlannak lennie valaminek ahhoz, hogy szeressük. Elég, hogy minden négyzetcentiméterét ismerjük, hogy otthonoson mozogjunk benne, ismerjük a történetét, és akkor a „miénk”. Ezért járnak vissza az emberek a szülőföldjükre, ezért ragaszkodnak hozzá, sőt – ha tehetik –, vissza is települnek, habár a felnőtt kor, egyáltalán a világ gépezete elszólítja őket tőle.
Kokas Ignác festőművészt (három éve hunyt el) idézte fel bennem a vasárnapi adás, akit réges-rég láttam a tévében a szülőföldjéről beszélni. Olyasmiket mondott, hogy sok helyütt megfordult a világban, sok ágyban aludt, de a legjobban a szülői házban érezte mindig magát. Azt is mondta, hogy jóságért, bűnért nem kell Chicagóba menni, van az itthon is. Olyan csodálatosan egyszerűen és meggyőzően fogalmazta meg a szülőföldhöz való ragaszkodás lényegét, ahogyan én soha sem tudtam. Pedig többször a mellemnek szegezték külföldön megtelepült ismerőseim: miért maradtam, ha mehettem volna, egyáltalán mit keresek még ebben a porfészekben. Az én csaknem mosakodó válaszom helyett ilyenkor gyakran Kokas jut eszembe: jóságért, bűnért nem kell Chicagóba menni.
