Talán úgy lenne jó, ha a gyerekek a vakáció idejére nemcsak a tanulást, hanem a televíziózást is felfüggesztenék, más programokkal töltenék a napot, ahogy mi annak idején, amikor a tévének még a hírét sem hallottuk. Ilyesmi aligha történhet meg, különösen olimpia idején. Ha a tévétől nem is, de a gyatra Disney-utánzatoktól, számítógépes és videotechnikával készített akármiktől kicsit talán megpihen a fiatal nemzedék.
Az olimpia talán őket is arra sarkallja, hogy jobban törődjenek testi egészségükkel, és többet mozogjanak.
A műszaki boltokból mindenesetre olyan hírek keltek szárnyra, hogy érezhetően megnőtt a forgalom, sok-sok jó képminőséget ígérő tévékészülék talált gazdára. Ez arra utal, hogy nem változnak a szokások, a családok kíváncsiak a világ legjobb sportolóinak versengésére. Bebizonyosodott az is, hogy az olimpiára nemcsak a kereskedők, hanem a gyártók, és szolgáltatók is nagyon készültek. A HD-minőség már nem is elég, a magyarországi reklámok alapján az ottani tévénézők az állami köztévének köszönhetően térhatású élményben is részesülhetnek, mert 3D minőségben kínálták a sportesemények követését. Teret adunk az élményeknek! – mondják. Elhisszük, bár őszintén szólva nehéz elképzelni élő közvetítés során a térhatást. Kicsöppen a víz a medencéből? Felénk dobja a kosarazó a labdát? Vagy ennél jóval szerényebb az a bizonyos hatás?
Bárhogy is, a teret adni az élményeknek felkiáltást nagyon is találónak tartom. Valóban élményt nyújt az olimpikonok versengése, akik a végtelennek tűnő emberi képességek, ügyességek és korlátok hihetetlen csokrát nyújtják számunkra. Teljesítményük talán fiatalokat, idősebbeket egyaránt arra sarkall, hogy kimozduljanak, megmozduljanak, egészségesebb életet éljenek. Ez esetben a szó szoros értelmében is teret adunk az olimpia idején magunkba szívott sportélményeknek.
Visszakanyarodva azonban a televízióhoz, újra meg újra rádöbbentenek, hogy annak nem csak képi világa van. Mennyi rossz hangsúly, nyegleség, hadarás, érthetetlen szövegmondás! Néha az események heve sem indokolja a kommentátort vagy bemondót. Sőt, van olyan – a magyarországi köztévé olimpiai stábjában például –, aki folyamatosan rosszul – már-már idegesítően – hangsúlyoz, mert minden mondatának a végén felemeli a hangot, idegen hangzást adva neki. A magyar nyelv közismerten inkább ereszkedő hanglejtésű, de erről mintha egyes hivatásos bemondók sem vennének tudomást, sőt ennek fontosságát intézményük sem méltányolná kellőképp. A nyegleség és a magyartalanság köznyelvi eluralkodása után a médiumokon a sor?
Akkor mit gondoljunk mi, határon túliak, amikor a hazai elektronikus médiában nagyon gyakran idegen kiejtésű emberek szólalnak meg magyar nyelven, anyanyelvükön? És mit mondjunk, ha gyakran az újságírók hangképzése is rossz? Különösen pályakezdők esetében hallható hátborzoló „boroscsán” a borostyán helyett, „dzsanta” a gyanta helyett…, mintha nem tudnák megkülönböztetni a cs-t a ty-től, a dzs-t a gy-tól, hanem szerb hatásra jóval erősebben ejtik mindkettőt?
Nagyon fontos lenne, hogy az elektronikus médiában odafigyeljenek arra, miként mondják azt, ami le van írva. Mert akarva-akaratlan tanítanak, „idomítanak”, szoktatnak bennünket. Akkor is ha híradóznak, akkor is, ha sporteseményt közvetítenek, bármikor, ha a nézőhöz szólnak.
