Hál' istennek eloltották a pusztító erdőtüzeket országszerte, így a média sem ontja már estéről estére a drámai tudósításokat arról, mekkora terület, mennyi élőlény vált a lángok martalékává. Mégsem maradhatunk azonban adrenalinszint-növelés nélkül, tehát a média visszakanyarodott ahhoz a tűzhöz, amelyre évek óta alapoz: a politikához.
A B92 vasárnap esti A hét benyomása jó példának bizonyult a tűz szítására, de legalábbis a lángok életben tartására. Bármennyire pozitív volt a szándék és jónak bizonyultak az újságírói kérdések, éppenséggel semmi újat sem tudtunk meg, és főleg nem hittük el a mendemondákat. Újvidék időközben egykorivá vált és most már újdonsült polgármestere, valamint a városvezetés körül több hónapja kuszálódó szálak még kuszábbakká váltak, mint annak előtte voltak. Talán egy (tényfeltáró) riport jobban megfelelt volna ennek a témának, mint a szembesítés, hiszen ki hisz itt el bármit is a politikusoknak (meg úgy egyáltalán). Ám Olja Bećković nyilván nem kívánta kihagyni ezt az újvidéki ziccert, így a témát ráhúzta a saját műsorának kaptafájára. Valójában örültem a napokkal korábban beharangozott témának, annak, hogy a nagy Belgrád-központúságban végre kivételesen újvidéki lángok csapkodnak majd a tévé képernyőjén. Utólag mégis úgy látom, semmit sem nyertünk a szembesítéssel – amit az egyik állított, a másik tagadta, és fordítva –, mert éppenséggel semmiről sem győzött meg bennünket. (Vagy csak engem?) Egy riportból, gondolom, többet megtudhatott volna az avatatlan.
Csupán arról bizonyosodtam meg, mennyire könnyű megközelíteni – s ha nem vigyázunk, túllépni – a közérdek érzékeny határát. Meddig tart a pontos, tárgyilagos, kellő időben való tájékoztatás a közjó érdekében, és mikor süllyed a pletykálódás szintjére? Hol kezdődik a szenzációhajhászás, a botránygyártás, vagy egyszerűen az újságírói túlkapás? Más szóval: meddig sikerül tartani a gyeplőt a tényfeltárás mentén, legyen szó akár interjúról is, és melyik az a pillanat, amikor a kérdezősködés átcsap a titkok, a botrányok agresszív, öncélú felfedésébe. Mert vajon megtudtuk volna, hány embert alkalmaztak az újvidéki közvállalatokban, mennyi pénzzel kenték meg a tanácsnokokat? Tényleg a csőd szélén áll a város, vagy ellenkezőleg: rengeteg pénz van a kasszában?
Mérvadó választ nem, polgármestert viszont kaptunk, kaptak az újvidékiek. Hallgathatták a rádióban, nézhették a tévében, ki hogyan. Szégyen. És fájó. Fájó az, hogy tömegesen nem tiltakoztak ez ellen az agresszív fellépés ellen, mint ahogyan korábban sem, amikor jött egy „erős csoport”, és a saját igazát „bizonygatta”. Persze, a demokratikus játékszabályok felrúgásának nem csak az újvidékieket kellene sértenie.
Az igazi forradalom az, hogy nem változtatjuk meg a világot – ez volt az üzenete egy régi környezetvédelmi tévéreklámnak –, mely – még ha kissé banálisnak, erőltetettnek is tűnt – most minderről eszembe jutott. De hol vannak már az igazi forradalmak?
