Nem túl régen a nyomtatott sajtónak még csupán annyi köze volt a televízióhoz, hogy közölte a hazai és szomszédos országok tévéállomásainak műsorát. Elvétve lehetett találni interjút tévés személyiségekkel. Mára alaposan megszaporodtak a tévécsatornák, röpke idő alatt tucatszámra jelennek meg az új arcok a képernyőn. Mindennek eredményeképpen bemondónők és bemondók, műsorvezető hölgyek és urak a címlapokon.
Az interjúk, a képes hírek, beszámolók már nemcsak a televízióról szólnak, hanem betekintést nyújtanak eme televíziós sztárok magánéletébe, privát szférájába, gyakran egészen a hálószobáig jutva el. E téren igen gyorsan értük el a nyugati, az amerikai stílust, amelyről, valljuk be, nagy átlagban szívesen olvasunk. A baj az, hogy a műsorokról a műsorcsinálók magánéletére terelődött a figyelem. Kritikus szó alig. Elvárás ugyanúgy. Felhígulás minden szinten. A tévézők többsége nem is igen válogat, nem is igen érdekli, mit tálalnak neki. Szól a tévé, és ennyi elég.
Persze időnként „felkavarodik” az állóvíz. A magyar közmédia az idén október 23-án mintha vigyázott volna, hogy erre ne kerüljön sor. Kedden, a nemzeti ünnep napján olyan műsorokat láthattunk, mint a Menedékkövek dokumentumfilm, mely aforradalom napjai alatt szolgálatot teljesítő orvosok, mentősök, ápolók és családtagjaik visszaemlékezését gyűjtötte egybe, újra láthattuk az 56 csepp vér musicalt, A szabadság vihara amerikai dokumentumfilmet az ’56-s ausztráliai olimpiai eseményekről… Olyan válogatás, ami méltó, és talán senki kedélyét nem zavarja. Két évvel ezelőtt a Duna Televízió Közbeszéd című műsora bizony alapos hullámokat kavart, talán azért követtem kíváncsisággal ezen a napon a magyar közmédia műsorait, abban reménykedve, hátha tudnak meglepetéssel szolgálni.
Nem szolgáltak. Ebben a bizonyos műsorban pedig, melynek bemutatója 2010-ben volt, egy határozott öregemberrel ismerkedhettünk meg, aki tempós nyugalommal válaszolgatott a riporter kérdéseire. Semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Ő az a Biszku Béla, aki ’56-ban a megtorlások belügyminisztere volt, háttérbe húzódó, de kétségkívül nagy hatalmú politikai figura, ő volt Kádár moszkvai feljelentője… Aztán félrerakták, 58 évesen nyugdíjba ment, s már évtizedek óta háborítatlanul él a Rózsadombon. Teniszezik, sétál. Egy rossz szót nem ejtettek róla évekig, évtizedekig pedig öt és fél évtizede kevesellte a csaknem 300 halálos ítéletet. Novák Tamásnak és Skrabski Fruzsinának, a film alkotóinak sikerült őt megszólaltatniuk, habár1989 óta visszavonultan él, és soha senkinek nem nyilatkozott korábbi tetteiről. Hogy megbűnhődött-e? Biszku Béla ma is ugyanazt csinálná, mint ’56-ban – mondta Skrabski az MTV-ben.
Hátborzongató műsor volt. De, talán ne menjünk olyan messzire! Legtöbben jól emlékezünk vidékünk uszítóira, rombolóira, a „mindenhatókra”, akikkel Hágában sem igen tudnak mit kezdeni. Ahogy eddig többen észrevétlen sétáltak közöttünk, úgy elképzelhető az is, hogy egyesek egyszer újult erővel visszatérnek. Biszku példája alapján talán majd egy rossz szót sem hallunk róluk, miközben Belgrád elit negyedében békésen sétáltatják unokáikat.
