(Fotó: Dávid Csilla)
A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SZTMA) az év elején nyitotta meg ajtaját az új tagok előtt, miután kiderült, soha ennyire kis tagsággal nem rendelkezett. A jelölést március végéig lebonyolították, a titkos szavazást pedig november első napján ejtették meg. Meggyőző számú szavazattal a levelező tagok sorába vették dr. Bányai János nyugalmazott egyetemi tanárt, az irodalomtudományok doktorát, akinek pályafutása során írói, irodalomtörténészi, műkritikusi, szerkesztői tevékenység ugyancsak fontos szerepet játszott.
Hogyan érintette a hír, hogy a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagjává választotta?
– Megilletődve fogadtam a hírt. A megilletődöttségem oka nyilván abban keresendő, nem számítottam arra, hogy a belgrádi Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia tagsága az én tudományos munkásságomat érdemesnek értékeli majd arra, hogy tagjainak sorába válasszon. Köszönet tehát az akadémia tagságának azért, hogy egyáltalán felfigyeltek arra a tudományos tevékenységre, melyet kifejtettem, mely az én életem tulajdonképpen. Mert egész életemben a tudománnyal voltam kapcsolatban, a tudomány területén dolgoztam. A tudományos tevékenységem tárgykörei kevésbé kötöttek egyetlen szakterülethez inkább általánosabb értelemben foglalkoztam az irodalom, ezentúl pedig a kultúra tudományos megközelítésének problémáival. Ebben nagy segítségemre volt az, hogy úgyszólván egész életemet az újvidéki Magyar Tanszéken töltöttem, az, hogy taníthattam. Nagyon fontos volt számomra a kapcsolat a diákokkal, mert a diákoknak a figyelme arra kötelezett, hogy éppen a tudomány területeit, az irodalomtudomány kérdéseit közelítsem feléjük, azért, hogy tájékozódjanak mind az irodalomelmélet, mind az irodalomtörténet kérdéseiben, ugyanis azt tartom, hogy az irodalommal való foglalkozás nem egy ártatlan foglalkozás, hanem súlya van, jelentősége van, és a közösség számára is jelentősége van. Ezért gondolom azt, hogy az a tény, hogy az SZTMA levelező taggá választott, egyúttal a vajdasági magyar irodalomtudománynak is szól, ugyanis ahhoz, hogy a tudomány területén eredményeket mutasson fel, szükség van egy közösségi környezetre, egy olyan közösségi környezetre, amely részint lehetővé teszi a kutatásokat, részint pedig befogadja ezeknek a kutatásoknak az eredményeit.
Külön szeretnék szólni arról, hogy az elmúlt évtizedek során kialakult egy nagyon baráti és nagyon tartalmas kapcsolat a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és az újvidéki Bölcsészkar Magyar Tanszéke között. Évtizedek óta tartanak közös konferenciákat, egyik évben Újvidéken, a másik évben Budapesten. Ezeken a konferenciákon vizsgáltuk meg azokat az irodalomtudományi és -elméleti kérdéseket, amelyek rendkívül fontosak a magyar irodalom történetének megértésében. Abban mindenképpen eredményt látok, hogy épp ezeken a konferenciákon sikerült elfogadtatnunk azt a véleményt, hogy a magyar irodalomtörténet számára az avantgárd irodalom nem másodrangú és nem mellékes történés, hanem szorosan hozzátartozik a magyar modernitás történetéhez, hozzátartozik azokhoz a történetekhez, amelyek a modernség irányait jelölik meg a magyar irodalom történetében.
A hagyomány folytatódik Bori és Szeli tanár úr akadémikusi nyomdokaiba lépésével...
– Természetesen. Bori Imre is és Szeli István is tanáraim voltak, az ő példájuk sokban segített engem abban, hogy tájékozódjak az irodalomtudomány világában. Nagy tisztelettel beszéltem mindig mindkettőjükről, írtam is róluk, Bori Imréről külön könyvem jelent meg. Azt hiszem, hogy az ő tudományos elismertségük a belgrádi akadémián hozzájárult ahhoz, hogy engem ennyi idővel később levelező taggá válasszanak. Bori Imre óriási életműve a XX. századi magyar irodalom megközelítésében tényleg példaértékű. Amikor irodalomtudományi, -történeti kérdések merülnek fel, akkor valóban célravezető, ha a kérdésfeltevésünkkel először Bori Imréhez fordulunk, ha tőle kérünk tájékoztatást arról, hogyan lehet megközelíteni egy-egy tudományos kérdést. Én csak emlékeztetek arra, hogy József Attilával foglalkozott igen sokat az elmúlt időszakban a magyar irodalomtudomány, és ezek a kutatások sohasem tudták megkerülni Bori Imre József Attila-kutatásait. Nagyon sokszor a József Attila-konferenciák egyúttal Bori Imréről is szóltak. Szeli István a kapcsolattörténetben végzett fontos munkát. Ő az, aki a magyar és a szerb, valamint a déli szláv irodalomban, kultúrában a kapcsolatokat kereste és tárta fel. Ebben különösen fontosak azok a kutatásai, melyeket Madách Imre szerb befogadástörténetében végzett el.
Hogyan tekint a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia az országban és azon túl betöltött szerepére, annál inkább, mert az utóbbi két évtizedben az intézmény többször megosztotta a közvéleményt?
– Az SZTMA a kilencvenes évektől kezdődően rossz hírbe keveredett, különösképp a hírhedt Memorandum miatt, ami a délszláv háborúk egyik előzményének tekinthető. Mégis azt hiszem, hogy az akadémia tevékenysége nem mérhető ezzel az aktuálpolitikai mércével. A tudomány mércéivel kell mérni a tevékenységét, és arra kell odafigyelni, hogy milyen tudományos projektjei vannak ennek a tudományos intézménynek, és hogy ezek milyen eredményeket hozhatnak a tudomány, és nem a politika területén. Az akadémia tudományos tevékenységéből következően gondolom azt, hogy az SZTMA tekintélyes intézmény, amely levelező tagjának lenni valóban megtisztelő.
Megválasztása bárminemű kötelezettséggel jár?
– Kötelezettségeim csak akkor lesznek, ha bekapcsolódom az akadémia tevékenységébe, ha a kutatási tervekbe beilleszthető lesz az én tudományos tevékenységem. Ezért gondolom, hogy függetlenül a fenntartásoktól az akadémiai tagság a tudományos tevékenység folytatására késztet, odafigyelésre, arra, hogy milyen projektek, milyen kutatások folynak éppen, amelyekbe esetleg én is bekapcsolódhatok.
Megválasztása ellenére remélhetőleg továbbra is beszámol az Újvidéki Rádióban friss olvasmányélményeiről?
– Amióta olvasni tudok, azóta megpróbálok az olvasmányaimról beszélni is. Ez az élettörténetem egyik nem mellékes, de a tudományos tevékenységemhez viszonyítva másodsorban említendő tevékenysége. Nagy öröm számomra, hogy befogadott az Újvidéki Rádió, és hogy alkalmam van hétről hétre beszámolni az olvasmányaimról, mert én egy megszállott olvasó vagyok, sehova sem megyek könyv nélkül. Tagságtól függetlenül természetesen ez így is marad.
