Mire ezek a sorok megjelennek, azt hiszem Siniša Kovačević közismert szerb dramaturg is belátja, hogy darázsfészekbe nyúlt. Ha véleményt akart mondani a Szerbiai RTV-ről a köztársasági parlamentben, akkor annak véleménynek kellett volna lennie, méghozzá megfontolt és megfelelően becsomagolt, „honatyai” véleménynek. A félvállról tett kijelentése, miszerint „az SZRTV-nek semmirevaló a programja, csupán néhány szőkeség váltogatja egymást a képernyőn”, sértő volt, és nem csoda hogy magára haragította a köztévé dolgozóit, különösen annak a szőkébb részét. Hasonló hangnemben megfogalmazott választ kapott a tévéház élvonalbeli szőke műsorvezetőitől, akik felháborodásukat nem palástolva azt mondták, a kijelentés több mint sértő, és a honatyát minden további nélkül be fogják perelni. Mint fogalmaztak, „Kovačević meglehetősen ismert szerb drámaíró, kultúrmunkás, egy csaknem szőke lánygyermek apja, népképviselő, és egy személyben mindezen kategóriáknak a megszégyenítője”. Három közismert műsorvezető, Nataša Miljković, Olivera Kovačević és Olivera Jovićević írta alá a szóban forgó levelet, melyben az SZRTV ellen folytatott kereszteshadjárattal vádolják az írót, és annak okozóját a tekintélyes összegre rúgó, kifizetetlen tiszteletdíjaival magyarázzák. A dolgok tehát igencsak elharapóztak.
Azt hiszem, Kovačević sem feltételezte, hogy a szőkék, de talán úgy is fogalmazhatok: a nők, vagy még másképp: a média egyszer visszavág, mert egészen megszokottá, elfogadottá vált, hogy bárki, bármikor, bárhogyan, bármekkorát rúghat bele, élcelődhet büntetlenül, vagy legalább következmények nélkül. Hát ezúttal nem ez történt, hanem a kikezdettek támadásba lendültek.
Bármennyire is igyekszem, nem tudom elrejteni elfogultságomat, még akkor sem, ha elismerem, soha ennyi szőke nem futott szerb földön, nemhogy a szerbiai köztelevízióban. Inkább csak remélem, hogy a Koštunica-féle Szerbiai Demokrata Párt képviseletében ténykedő képviselő és társai eszébe juttatják, hogy a parlamenthez fel kell nőni, illik megfontoltan viselkedni, beszélni, és nem utolsósorban fogalmazni. Egy író ezzel csak tisztában kell legyen, mert ha nem, akkor mit várhatunk a többi képviselőtől.
Másfelől nem alaptalan Kovačević féltése, és ebbéli véleményében nincs egyedül. Ahogyan ő félti a polgárokat a rossz tévéműsortól, úgy féltik mások, nem is kevesen, ugyanennek az országnak a lakosait magától a parlamenttől. S ez sem alaptalan.
Ha tényleg az a kifogás, hogy a köztévé immár nem a nemzeti kultúra pilléreként működik, és összeroppanni látszik az indiai menyasszonyok és a nagy hatalmú szulejmánok terhe alatt, akkor azt kell kimondani. Ha a rossz műsorral magyarázzuk a kötelező tévé-előfizetés alig 30 százalékos megfizettetését, akkor tegyük azt. Érveljünk, intsünk, indokoljunk, követeljünk jobbat. De, ne szőkézzünk! Félő, az nem vezet sehova.
