(Molnár Edvárd felvételei)
A nacionalizmusnak állított görbe tükröt az Oliver Frljić rendezte És legyen átkozott, ki elárulja saját hazáját! című előadás. A ljubljanai Slovensko Mladinsko Gledališče igazgatónője, Uršula Cetinski elmondta, ez színházuk egyik legjelentősebb előadása, két és fél éve készült, és azóta bejárták vele szinte az egész világot Európától Kanadáig, és annak ellenére, hogy az előadásban a horvátok és a szlovének kezdik ki egymást – annak „rendje és módja szerint” verbális sértegetésekkel, lövöldözéssel, hangosan és kíméletlenül –, szinte mindenhol a saját közösségükre ismertek az emberek.
– Az előadás sok kérdést vet fel a Balkánon fellelhető nacionalizmusról és annak következményeiről, de bármerre játszottuk, mindenhol azt mondták, hogy az előadás akár róluk is szólhatna. Montrealban elmondták, hogy teljesen értik a helyzetet, mert ez olyan, mint náluk az angolul és a franciául beszélők közötti helyzet. Brüsszelben azt mondták, olyan ez, mint náluk a flamandok és vallonok szembenállása, Helsinkiben azt, hogy náluk hasonló a finnek és a svédek viszonya. Tehát sajnos a vallási, nemzeti különbségekből adódó összetűzések, ellenérzések szinte mindenhol megtalálhatóak, nem valamiféle balkáni, posztjugoszláv sajátosságról van szó, a Balkán sem valami kivétel a nacionalizmust illetően – hallottuk Cetinskitől, aki először jár a színházával a fesztiválon, és örül, hogy itt lehetnek, mert mint mondta, a fesztivál szellemisége közel áll az ő színházuk látásmódjához, a színházról való gondolkodásukhoz.
Jure Novak a ljubljanai Glej Színház – Zavod Poza színésze nem sokat árult el a produkcióról, amikor az Ezért vagyok boldog című előadás előtt kérdeztük. Sokat sejtetően csak annyit mondott, hogy kereste a lehetőségeket, módokat arra, hogy ne mindennapi formában beszéljen a depresszióról, és mint mondta, amint belépünk a színházba, rögtön világos lesz, miért csak 12 ember alkothatja a közönséget. Így is lett. A terembe lépve a házigazda köszöntött bennünket, és örült, hogy elfogadtuk a vendégségbe invitálását. Egy szobába csöppentünk, kényelmes kanapékra ültünk, szobapapucsot, bort kaptunk, és még vacsorát is főzött nekünk. Miközben arról mesélt, hogy 12 éves korában hogyan lett boldog, és hogyan vált állandóan boldoggá – egy agytumor szövődményeinek következményeként, majd miután megműtötték, mennyire hiányzott neki az a boldogság, és hogyan igyekezett visszakapni, megkeresni újra azt az érzést. Miközben hallgattuk a történetet, számomra értelmet nyertek Jure Novak előadás előtti szavai:
– A személyes boldogságról akartan szólni, arról, hogy van-e ilyen, hogyan lehet rátalálni, megalkotni saját boldogságunkat, és egyáltalán miért a boldogság az az ideál, amit el akarunk érni, amiért küzdünk.
