Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az idei szabadkai (A)politika alcímet viselő Desiré Central Station nemzetközi/regionális kortárs színházi fesztivált, az a hangos szó lenne.
(Molnár Edvárd felvétele)
Sokat kiabáltak, csörömpöltek, kongattak vödröket, üvöltöttek szitokszavakat, görgettek farönköket, lövöldöztek, visítottak fejhangon, dobogtak a színpad deszkáin, botokkal dörömböltek a falakon... És káromkodtak. Én nem vagyok egy káromkodós fajta ember, de elhiszem, hogy van az úgy, hogy az elégedetlenséget, a kilátástalanság érzését, a dühöt olykor nem lehet másképp levezetni, csak egy-egy káromkodással, és azt is megértem, hogy egy-egy jól irányzott, jól időzített szitokszó a maga helyén és a maga idejében akár helyet is kaphat egy színházi előadásban, mondván, ez is lehet egy eszköz, de hogy egy másfél órányi előadásban ne lehessen más eszközt találni erre, csak az első perctől az utolsóig történő káromkodást, hogy ne lehessen egyetlen olyan mondatot sem kimondani, hogy abban ne szerepeljen valamilyen f, b vagy k betűs szó (merthogy volt ilyen előadás is), azt nem tudom megemészteni, ahogyan azt sem, hogy fegyvert fognak rám, nézőre, még ha az játékfegyver, az előadás kelléke is, ahogyan nem tudom elfogadni a cél nélküli, önkényes meztelenre vetkőzést sem, ha ez a meztelenre vetkőzés csak azért történik, mert mostanság csak az a modern színház, ha legalább egy, de ildomos, hogy ennél több ember módszeresen mutogassa magát, vagy éppen leköpjék egymást a színészek, meghánytassák magukat vagy vizeljenek a színpadon. Ja, hogy éppen ez a lényeg? A sokkolás? Na, igen, de ha egy héten át, minden este olyan előadásokat lát az ember, amelyek ilyen eszköztárból válogatva akarnak sokkolni, akkor a kívánt hatást, vagyis a sokkolást már nem érik el az első néhány előadás után.
Olyan ez, mint egy doboz nagyon édes csokoládébonbon: bármennyire is finom, néhány szem után már nem kívánok még egyet lenyelni |
Csupán magamból kiindulva mondom ezt, mert én egy idő után már beletörődően nyugtáztam, hogy igen, most megint egy vetkőzés, megint egy köpés, megint egy szaftos káromkodás tanúja voltam... S kétségkívül kell az asztalra csapós, „Hé, emberek, ébresztőőő!” típusú színház, én is így gondolom, csak töményen tálalva nehezen emészthető. Olyan ez, mint egy doboz nagyon édes csokoládébonbon: bármennyire is finom, néhány szem után már nem kívánok még egyet lenyelni. Így hát még akkor is azt mondom, hogy elfáradtam agyilag az idei fesztiválon, ha egyáltalán nem bánom a nézőtéren töltött perceket, hiszen értékelem azt a fajta színházat és azt a fajta gondolkodást, amit a Desiré fesztivál képvisel.
S amellett, hogy ugyan elegem volt már a káromkodásból meg a hangzavarból, az asztalra csapós előadások elgondolkodtattak, beszédtémát adtak, fejbe kólintottak. Ám éppen ezért jelentettek számomra különösen jóleső élményt, felüdülést azok a pillanatok, amelyekben nem volt köpés, vizelés, hányás vagy káromkodás, nem szidta senki az anyámat, nem durrogtattak fegyvert és senki sem ordította le a fejem. Merthogy igen, ilyen pillanatokból is jutott. Ott volt például a szegedi Metanoia Artopedia produkciója, amit igazából nem is akartam értelmezni, de mégis jólesett a nézőtéren ülnöm, egyszerűen szép volt ez az előadás. Kellemes volt Dragana Bulut egész lénye a Pass It On című előadásban, lenyűgöző volt Jure Novak közvetlensége az Ezért vagyok boldog című produkcióban és az előadást követően is, amikor nem akaródzott hazaindulnunk még egy kis beszélgetés nélkül. Örültem annak is, hogy az egymásnak feszülést nem csak szájbarágósan, megmondogatósan tálalták, hanem viccesen is, megnevettetve is, mint például a Pass-portban.
Hangos volt az idei fesztivál. S amilyen jelentős ez a rendezvény, remélem, hogy a hangja messzire eljutott, de én most csöndre vágyom – a következő Desiré fesztiválig.
