Tombol a gazdagság, a fényűzés, az ifjúság, a kifogyhatatlan férfi erő és női szépség, no meg az optimizmus, miközben minden drágul, újra és újra. Észrevették? Szinte pofon csap időnként a tévé képernyőjéről sugárzó nagy flanc. Persze nem a leáldozóban levő (?), cukormázas szappanoperákra gondolok – melyekből ugyan még mindig szép számban akad –, hanem egy Pinkre, egy Prvára, egy Fashion TV-re, vagy a nagyobb magyarországi kereskedelmi tévék glamouros műsorfolyamaira, melyek szemmel láthatóan ellestek egyet s mást az ócska sorozatok készítőitől. A recept egyszerű: ki a keblekkel, elő az izmokkal, fűszerezés gyanánt pedig ott a fényeffektus, a dinamikus kameramozgás és vágás. De, mit ér mindez, ha tartalom nincs mögötte?
Férfi-női viszonylatban igencsak kitapintható a televízió hatása a hétköznapi életre. Hányszor látunk abnormálisan kigyúrt férfit, amint izmaival játszik az utca népe láttára? Vagy fiatal lányokat félig meztelenül hagyott testrészekkel a tél kellős közepén? Igen gyakran. A mázas világ ugyanis ragadós. A filmekben, méghozzá a jó, öreg kontinens filmjeiben találni némi ellenszert. Az Újvidéki/Vajdasági Televízió kettes csatornáján szoktam időnként ilyen filmekre rábukkanni, amelyek némelyike felér egy kisebb pszichológiai tanulmánnyal vagy kurzussal. Ilyen volt ezen a héten, hétfőn sugárzott argetin–francia Kirakójáték filmdráma. Noha nő a főhőse, nem az érzéki, testi örömök vizsgálata a tét, hanem a lelki szabadság, az önmegvalósítás, a függetlenség, a családon belüli viszonyrendszer, az emberi kapcsolatok összetettsége, és sorolhatnánk. Végre egy játékfilm, amely korunkról szól! Nem azért, mert alig három éve, 2009-ben készült, hanem elsősorban azért, mert mondandója van a XXI. század emberéről. És végre egy film a tévé képernyőjén, melyet nem ismételnek ki tudja hanyadszor, mely gondolkodásra késztet, s mely megérinti a nézőt. Mint általában az őszinte, nyílt játékfilm, már amennyire erre a filmes narráció lehetőséget nyújt.
Néha tényleg csak fel kell állni az asztalra, ahonnan másként látszik a világ, a tekintélyelvűségnek is fittyet hányva ki kell tépni a beskatulyázó, riasztó szabályok halmazát tartalmazó „könyvlapokat”, mert ugye, a verset sem méterrel mérik. Talán túlzottan is gyakorlati oldaláról közelítek ehhez a remekül fényképezett, képiségében mély és érzékletes, művészi igénnyel rendezett filmhez, de akkor sem hallgathatom el, hogy több nemzedék is tanulhat belőle. A mai tizen-huszonévesek, és szüleik elsősorban, tehát az érett kor vagy az öregség küszöbén kopogtatók egyaránt. Ezek azok az életkorok, melyek talán legtöbb fejtörésre adnak okot, s melyek beszélgetések, művészi alkotások, sőt esetünkben: tévéadások tárgya kellene legyenek mindenképp. Cukormáz helyett is, úgy időnként.
