2024. július 17., szerda

IN MEMORIAM: KEREKES LÁSZLÓ (1954-2011) A végső kitörés

Berlinben elhunyt a vajdasági magyar képzőművészet egyik legizgalmasabb és legkevésbé megértett, legellentmondásosabb egyénisége
Hétfőn éjfélkor csörgött a telefon, és már a hívó fél alapján felsejlett a rettegve várt, de mégis megrázó hír: Berlini lakásán halva találták Kerekes Lászlót. A Pictura erupta hős művelője utolsó kitöréséhez érkezett – kitört az élet kötelékeiből.
Önmagával mérte a Földet, ezért amikor úgy érezte, hogy teste nem engedi többé szellemi feladatát hűséggel végezni, feltehetőleg eldobta magától a vérét mozgató idegen testet. Mint ahogyan 23 évvel ezelőtt idegen testnek érezte és eltávolította önmagát attól a „szánalmas, de csodás földtől” is, amelyből vétetett, a kiszárított délvidéki tómedertől, amelyet végtelenül értékelt és kérlelhetetlenül ostorozott, de amelyhez soha vissza nem térve is mindvégig hű maradt.

„... ezt a földmérői munkát igazán, világszínvonalon majd egy konceptualista, térkorrekciós művében végzi el Kerekes László (akiről Denegri gyakran szól könyveiben, s mi még folytathatnánk, azzal, persze csak miután művészetünk egyik legösszetettebb életművét felvázolnánk, ahogyan Szombathy már tett is erre kísérletet, hogy a sokat emlegetett anyagszerűség nála valami új minőséggé lett, talán nem függetlenül restaurátori tanulmányaitól, képszerű objektumain valami erőt, biztonságot, rejtett szolídságot, minőséget mutatnak, ellenképei így tudnak a múzeumi képekre utalni, s éppen ez az utalás az, aminek én, mint jeleztem, legnagyobb szükségét érzem), amikor a lecsapolt Palicsi-tó fenekét mészporral vonalazza, csíkozza be, méri fel, akárha megsejtve, a NATO majd megbombázza fenékre süllyedt, immár sok tekintetben alapvető művét is...”

Tolnai Ottó írta a fenti sorokat a Délvidéki magyar képzőművészeti lexikon előszavában, amely egy egész bekezdést szentel Kerekes művének – hogy a lexikon részben, sőt még az „adathiány vagy sikertelen kapcsolatfelvétel” miatt kimaradók listájáról is kihagyja Kerekes Lászlót. Egyedülálló életmű, egyedülálló kizáródás, semmi kétség!

De nem vagyok sem kritikus, sem művészettörténész, sőt még csak scriptor sem, hogy a félbemaradt Pictura eruptát és alkotójának ópuszára reflektáljak. Ezt elvégzik majd – remélem, hogy elvégzik, méghozzá tisztességel! – az arra hivatottak, akik privát sértődöttségből vagy ítészi önkényből azt mindeddig elmulasztották.

Nekem csak az Ember jutott, minden maró kritikájával és az amögül is átsugárzó barátságával, szeretetével, rettenthetetlen, a közgondolkodást bátran átértékelő, annak dühödtül kizárólagos, a „fel nem kenteket” önkényesen kizáró korlátait semmibe vevő ragaszkodásával, teret és időt átívelő hűségével.

Önkéntelenül is kerekesi körmondatok tolulnak gépi tollamra, amikor a szavakat keresem a barátomra való emlékezéshez. Egy földből vétettünk, és ha utaink mégoly eltérőek voltak is, de újra meg újra visszataláltunk: egymáshoz és a földhöz is.

Drága Kerék, te messziről érkező és még távolabbra mutató dunai világítótorony, nyugodj békében! Képeid és vízióid megvalósultak, bennünk élnek – bennük élünk!