Kétségkívül nehéz műfaj az irodalmi szociográfia: kitartó, alapos gyűjtőmunka mellett szépírói vénát is igényel. Vagy ahogyan dr. Papp György egyetemi tanár mondta az egyik interjúban: A szociográfiának nemcsak igaznak, hanem szépnek is kell lennie, tehát írók nélkül nem megy. Hiába érdekes a tényanyag, ahhoz, hogy irodalmi szociográfia szülessen, írói látásmód és stílus szükséges.
Ez utóbbi követelmény tette indokolttá annak az ötletnek a megvalósítását, hogy a Kanizsai Írótáborhoz kapcsolódva szociográfiai műhely alakuljon. Meg persze az a hiány, ami a műfajt időről időre jellemzi. A már említett elvárások mellett a politika sem szokott a szociográfia szolgálatába állni: „érzékeny” a műfajra, mert a valóságirodalom gyakran olyan tükröt tart elé, amelybe nem szívesen néz bele, akkor sem, ha hasznot is húzhatna belőle.
Mindezek összessége némi magyarázatot nyújt arra, hogy miért hiányműfaj a szociográfia. Ha egyáltalán szükség van rá, ha kíváncsiak vagyunk egy-egy közösségről készült látleletre, a közösség állapotára. Gyakran némely közvélemény-kutatás eredményére is fölkapjuk a fejünket, vajon hogyan reagálnánk a létkérdéseinket boncolgató művekre?
Megdöbbenni, elcsodálkozni, búslakodni vagy örülni azonban csak azon lehet, amit már ismerünk. A múltunk kutatása, a helytörténetírás időnként igen nagy lendületet vett – bár mostanában ez a lendület is lohadni látszik –, csak épp a jelenünk megismerése maradt el. Az az alapos, lényeget és összefüggéseket feltáró megismerés, amit a szépirodalomban jóformán csak a szociográfia tud nyújtani.
Dr. Bori Imre akadémikus kezdeményezésére alakult meg a Szociográfiai Műhely 1996-ban, de a szervezőmunka oroszlánrészét Papp György vette a vállára. Az írótábori és „évközi” tanácskozások, összegzések mellett az érdemi munka is megkezdődött. Érthető módon elsősorban a helyi, magyarkanizsai kutatások indultak el, s ezen belül is központi szerep jutott Adorjánnak. A gyengén csordogáló pénzforrások és kádergondok állandó akadályt jelentettek, a Műhely mégis hozott kézzelfogható eredményeket.
A legújabb írótábori programokat és tudósításokat olvasva nem látom nyomát a Műhelynek, a szociográfiának. S emlékezetem szerint így volt ez már az utóbbi néhány évben. Talán azért, mert már mindinkább annak is örülhetünk, ha bármilyen értékes könyv – műfajától függetlenül – olvasókra talál. De az is lehet, hogy nincs, aki Papp tanár úr korai távozása után – az idén lenne hetvenéves; rászolgálva méltó megemlékezésre – vállalni tudná a munkát. Pedig a legújabb kor (is) szinte provokálja a szociográfiát, hiszen éppen most „rendeződik” újból át kisebb és nagyobb közösségünk, s miként a falusi-paraszti társadalomra épült egykor a műfaj, ezúttal ismét volna ott is, másutt is föltérképezni való. Ezáltal lehet, hogy többet megértenénk – ha nem mi, akkor utódaink – abból, ami velünk és körülöttünk történik. Vagy legalább tisztábban látnánk. A szociográfia ideje ugyan sosem jár le, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy mostanában már „kislélegzetű” publicisztikai alkotások (például szociográfiai riportok) is alig születnek. Az okokat legföljebb találgathatjuk. Talán először a szociográfiáról kellene szociográfiát írni.
