Kérdéssel kezdem: lehet-e interjúnak nevezni egy nem számítógépes, magnetofonos és egyéb „megbízható” eszközökkel készült – ilyen módon tehát mindenkor idézhető – írást, amely inkább lejegyzőjére lenne jellemző, mintsem arra, akivel készült? Nem valamilyen alkalom szülte tehát, hanem az emlékezet mély raktáraiból hívható elő, a lejegyzője emlékezetéből, ahonnan egyre nehezebb előhívni.
A kérdésen töprengve arra a következtetésre jutottam, hogy nemcsak lehet interjú a neve az ilyen írásnak, hanem az említett jellemző sajátságok nélkül nem is nagyon képzelhető el. Mert minden egyéb, valakit szóra késztető, vagy valakit bemutató írásféleség (lehet az bőséges, pontos, megbízható adatoktól terhes is), az csak a külső, a kívülről való megközelítés műfaja (kritika, műfaji vagy stíluselemző szerkesztésbeli, összehasonlító vizsgálat), amely épp az interjúalanyra fordítja a kisebbik gondját, aminek belső világa kevésbé fontos, mint énje. Ezért vélem úgy, hogy az interjú nem pusztán „nyilatkozat” a nagyvilágnak (újság, rádió, televízió stb.), hanem vallomás és önarckép is egyben, hiszen benne a nyilatkozó önmagáról is szól, bármi legyen az interjú tárgya. A maga módján ezt fejti ki beszélgetőtársam is, különösen az Emlékezések könyve című 2001-es könyvében, amelynek már alcíme is sejteti az itt mondottakat: „Vallomás, tanúság, számadás”.
Még ha nem lennék is ilyen szoros rokonkapcsolatban vele, akkor is tudnék róla, hogy apám apja most tölti be kilencvenedik életévét („ha ugyan betöltöm” – szokta volt mondogatni). Szekrényének üvegezett polcán rakta össze az általa írt vagy a róla (is) szóló könyveket, afféle „megbízható” emlékezetül, mert a sajátját már nem tartja annak. Mivel pedig az utóbbi időkben gyakran keresik fel az egykori idők tanújaként, gyakran bízza meg unokáját, hogy nézze át a mintegy másfél méter hosszú polc címszavait, mert ott minden bizonnyal nyoma van. Egyik ilyen alkalommal döbbentünk rá, hogy ez a gyűjtemény sem biztos támasza az emberi emlékezetnek: nincs meg a tanszék működésének negyven esztendejét bemutató könyv, sőt Hódi Sándor Ki kicsodája sem. Az előbbit (most már ez is eszébe jut) egy volt hallgatójának adta, aki külföldről jött haza az ünnepségre, s nála is tisztelgő látogatást tett. A tanszék jóvoltából ezt sikerült pótolni. Mivel pedig azokat sem találja, ilyesféle történhetett Pastyik László dolgozatával is (Szeli István élete és munkái). Hódi Sándor Ki kicsodájára most spórol, de hasonló lesz a sorsa a Gerold László Jugoszláviai magyar irodalmi lexikonának is (a második kiadásnak), mert fizikai állapota már nem teszi lehetővé, hogy azt újabb adatokkal bővítse. Egyébként is: ezek legtöbbje inkább adatok gyűjteménye, nem pedig intimebb hangnemű egyéniségrajz, amit már a címből kifolyólag is elvárnánk egy efféle meghittebb interjú-félétől. Vékás János Így hozta a történelem (1988) című interjúkötete sok ilyen elemet hoz, de az már közel negyed évszázada jelent meg, azóta pedig életünk, gondolataink, társadalmi nézeteink, szokásaink s egész külső és belső világunk hatalmas változásokon ment át. Arról nem is beszélve, hogy más az ember „társalgási témája” dédunokájával, mint a nyugdíj előtt álló fiával. S ha kocsit küldtek érte a zentai csata (interjúalanyom születésnapja) ünnepére, akkor mindig módját ejtette, hogy szülőháza (s egykori lakásai) mellett virágcsokros látogatást tegyen mind a négy temetőben is, mert ott már többen vannak, mint a városlakó rokonok. Meg persze az iskolákban, az intézményekben, a könyv- és képtárakban, a múzeumban s másfelé, ahol (díszpolgári volta bizonyítja) tett is egyet s mást városáért. (Egy-két elvetemült párttagnak ebből is sikerült politikát csinálni.) Nos, ez már mind a múlté...
S ha már kérdéssel kezdtük ezt a néhány eleme folytán alkalmilag interjúnak mondott elmefuttatást, illőnek tartjuk, hogy válasszal fejezzük be. De mint ahogy az indító kérdés sem föltevőjének személyes kíváncsiságát volt hivatott megfogalmazni, úgy a válasz is remélhetőleg számos olvasó véleményével fog találkozni. Lejegyzője tudniillik csak közvetít és segítségünkre van e gondolatforgalomban. Így talált rá arra is, amely beszélgetőpartnere szemléletéhez talán a legközelebb áll, s e fogalmazvány mondanivalóját, életérzését is leginkább kifejezi. Különösen a „behozatali” értelmiségiét, akiről Herceg János nem sokkal elhunyta előtt azt mondta: „Benned is még az ér valamit, amit onnan hoztál magaddal.” (Gondolván itt szülővárosára.)
A korosodó ember valahogy akként kezdi szemlélni az előtte elvonuló világot, mint az utas, aki a vonat ablakából a menetiránynak háttal ülve nézi a folyton távolodó tájat, benne a házat, a fát, a villanyoszlopot, a kéményt, a templomtornyot a tájhoz tartozó emberrel együtt: mindez egyidejűleg szűkül és zsugorodik, vonalaik egyre kevésbé fölismerhetők, hogy aztán ez az egész, beleolvadva a horizont kék párájába, eltűnjön előlünk.
