Mindaz, amit a Sors-kanyar című előadásban szereplő színészektől és a táncosoktól a színpadon látunk, olyan intenzitással hat értelmünkre, érzelmeinkre, hogy ezáltal sokáig emlékezetessé teszi a néző számára a produkciót. A Magyar Kanizsai Kamaraszínház és a Magyar Nemzeti Tanács koprodukciójában készült drámai-táncos előadás a Don-kanyarban harcolt, elesett, fogságba esett katonáknak állít emléket. A bemutató szerdán és tegnap volt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban.
Kevés olyan nagy tragédia van a magyar történelemben, mint a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája. A pancsovai születésű Lajtos Árpád vezérkari századosként vett részt a doni hadműveletekben. Dajka Margittal a fronton ismerkedett meg, amikor a színésznő, Kis Manyival együtt látogatta a kint szolgáló katonákat és műsoros esteket adtak.
Dajka Margit és Lajtos Árpád itt szerettek egymásba. A katonatiszt 1945 tavaszán került szovjet hadifogságba, ahonnan 1948-ban szabadult. Magyarországra való hazatérte után több év börtönre ítélték, az sem volt mentő tényező, hogy 1944/45-ben többször szállt szembe a német paranccsal, katonáit – az emberáldozatok elkerülése végett – kivezényelte az esélytelen küzdelmekből. A börtönből 1956 nyarán szabadult, a három nyelven beszélő, művelt férfi segédmunkásként tudott csak elhelyezkedni. Az év karácsonyán találkoztak ismét Dajka Margittal, a következő évben összeházasodtak. Egész életükre rányomta bélyegét a doni tragédia, állandóan felbukkantak az emlékek, a magyar katonák végtelen szenvedései, haláluk a mínusz 40 fokos orosz télben, élőhalottként ott éltek velük az évtizedek múlva is előtörő gyötrő képekben. Együtt próbálták feldolgozni az átélt tragédiát, keresték a válaszokat a miértekre és a hogyanokra. Így volt ez a színésznő 1986-ban bekövetkezett haláláig. Lajtos Árpád másnap öngyilkos lett. Nem érte meg emlékiratai kiadását, az Emlékezés a 2. magyar hadseregre (1942–1943) című könyve 1989-ben jelent meg.
Szigeti Réka dramaturg és Kálló Béla rendező nem kis feladatra vállalkozott, ez a roppant dinamikus előadás méltóságot sugall, megadja a méltóságot azoknak, akik annyit szenvedtek, szörnyű körülmények között vesztették életüket, ám akikről évtizedekig nyilvánosan nem volt szabad beszélni, megsiratni, megbélyegezte őket a szocialista történetírás. A táncosok – Bognár Ádám, Gazsó Tibor, László Andor, Patyerek Csaba, Savelin Roland, Szakács Tamás – végig a színpadon vannak, és Táborosi Margaréta és Patyerek Csaba koreográfiájára táncukkal, gyakran szinte akrobatikus, máskor a pillanatot szinte leállító mozgásukkal átütő erővel érzékeltetik a történteket, az érzéseket élet és halál mezsgyéjén. Szerda Árpád zeneszerzőt, a Fokos Zenekart, valamint Bubla Bence és Szerda Árpád zenészeket mindenképp meg kell említeni, hiszen a zene is nagymértékben hozzájárul, hogy a nézőt magával ragadja a történet sodrása. A változó helyszíneken és idősíkokban mozgó történetben a Dajka Margit személyét megformáló Stelly Zsófia és a Lajtos Árpádot megszemélyesítő Mészáros Gábor remekül feltalálja magát, arcjátékuk, egy-egy pillantásuk, egy félúton megmerevedett mozdulat, elfojtott kiáltás gyakran többet mond egy (könyv)oldalnyi szövegnél.
