Nyugalmazott munkatársunk, Bálint István a Magyar Szó történelmében egyedülálló teljesítménnyel dicsekedhet, több mint 70 éve a lap munkatársa. 1950 július elején került a Magyar Szóhoz fordítóként, majd újságíróként, a külpolitikai rovat munkatársaként dolgozott, nyugdíjba vonulása után is rendületlenül. 89 évesen megírta életének történetét, amelyből folytatásokban közlünk részleteket. Arra a kérdésre, mi kell ahhoz, hogy itt, Vajdaságban egy újságíró hetven éven át megmaradhasson újságírónak, a következőket válaszolta: „Sok szerencse. Mert kell hozzá egy olyan lap, amely megmarad és közli is írásaimat 70 éven át, de ez nem elég, ha az ember nem kezdi el idejében a munkát. 19 évesen kezdtem. De meg kell élni a 89-et is!”
Amikor végre megjelent az új dinár, egy közeli tanyára jártunk tejért. Nekem kellett mennem, mert azon a tájon egész csoportokban tanyáztak és bolyongtak a kóbor kutyák. Ők szerencsére nem támadtak, de az első házaknál megtelepedett két kis kutya mindig nekem rontott, amikor az általuk „őrzött” terület előtt mentem el.
Az sem volt egy lebecsülendő élmény, hogy az Újtelepen, közvetlen közelünkben lévő katonai támaszpont – amelyhez korábban többször elsétáltunk az unokákkal, amikor kis- és nagyköreink között éppen a nagy kör volt soron – meg a kiszácsi kiképzőközpont kapta az első bombát, amikor a NATO bombázta Szerbiát. Én éppen néztem ki az ablakon, amikor az első bomba becsapódott.
Mire a bombázás jött, már megtették az első lépést az általunk annyit látogatott mezőség felszámolására. Az általunk látogatott tanyával szemben megjelent a kerítés, mert valaki megszerezte azt a részt és ménest telepített oda. Mi, Tomival, második házasságomban „szerzett” Évike lányom akkor 3 éves kisfiával, mentünk etetni a lovakat, amikor megszólaltak a szirénák. A szemben dolgozó parasztok jöttek szólni, hogy innen siessünk haza, mert a támaszpontot még bombázhatják, támadták is még egyszer-kétszer. (Különben erről a támaszpontról mentek a tankok megtámadni Vukovárt. Utána az akkor még működő JNH mozinak a falán meg is jelent a falfirka: Szégyelld magad Újvidéki Hadtest.)
Különben alig vártuk, hogy a bombázás véget érjen, mert Marika akkor már Svájcban élő lánya családjával, az akkor már Baján élő másik lányával és annak férjével meg azzal a már említett svájci családdal, amellyel Elvi révén összebarátkoztak, a Balatonon nyaralt. És nekünk sietni kellett, hogy még találkozzunk velük. Mihelyt a bombázás véget ért, neki is vágtunk és még néhány napot tölthettünk velük a Balatonnál. (Napi 50 euróért volt egy egész villánk, ma már csak csodálkozni tudok rajta, hogy mi ezt nem is tartottuk magas árnak.)
Visszafelé meglátogattunk Csongrádon még egy jugoszláviai menekültet. Az öcsém fia ugyanis a délszláv háborúkkal járó katonáskodási veszély elől Szegedre költözött. Ott egy darabig Szegeden élő nagybácsinknál (édesapám öccsének akkor már özvegyen maradt feleségénél) lakott. Majd megnősült és rekordgyorsasággal született három gyereke. (A legidősebb fiú két és fél éves volt, amikor már megszületett második húga.) Ők költöztek később Csongrádra, ahova visszafelé – útközben üdvözölve a híres Kenderesi Csárdát – elmentünk meglátogatni.
A bombázás után lassan normalizálódott az életünk. Nem sokáig tartott és ismét tudtam vásárolni márkát, majd eurót. 2000 márka, azaz 1000 euró azonban soha többet nem lett nyugdíjunk, pedig közben az euró vásárlóereje is csökkent. Volt azonban pénzünk. Én ugyanis nem sokkal a bombázás előtt eladtam horgász-szigeti víkendházamat. Mert jött a computer és akkor még nem volt laptop, tehát a városi íróasztalomhoz voltam kötve.
Gyorsan rájöttem ugyanis, hogy fél évszázados tapasztalatom és ollózott dokumentációm sem tudja ellensúlyozni a computer nyújtotta előnyöket.) A Bálint-hegyet később adtam el, első felét még harmadik feleségem életében, a második felét később. (Volt ugyanis – mint már említettem – egy félholdas kertem – budárházzal – Glavica felé. Gyümölcsfák voltak benne. De mivel én nem törődtem velük, egymás után lassan tönkrementek. Sokáig tartotta magát a birsalalmafám, de a birsalmák már tele voltak kukaccal. Amikor Marika unokáival utoljára sétáltunk kertemben, már csak a meggyfa tartotta magát. Ma már a felső részen utca van, de az alsó részén is épülnek házak.
Különben a devizával nincs szerencsém. Kezdődött az akkor klíringdollárnak nevezett valutával, amely a kelet-európai, afrikai stb. orságokban volt érvényes. Nekem guineai útamról – amelyről a második részben lesz szó – maradt több mint 200 ilyen dollárom, mivel az erről szóló hitellevelemet nem váltottam be, habár elmehettem volna egy tíznapos sétahajókázásra a Donon. Én azonban azt mondtam: majd jövőre, mert arra az évre már volt valami tervem. Közben azonban a klíringdollár megszűnt, én kaptam valami kevés dinárt, és a doni sétahajókázás elúszott.
(Folytatjuk)
