Ahogyan arról korábban beszámoltunk, a budapesti Hagyományok Háza Hencidától Boncidáig című, határokon és generációkon átívelő, felnőtteknek szóló, Kárpát-medencei népmesemondó versenyének második elődöntőjére került sor nemrég Békéscsabán a Meseházban. A verseny az Otthonról Haza program keretében jött létre, amely a kulturális kapcsolatok erősítését szolgálja a Kárpát-medencében, egyben az élő hagyományt, az élőszavas népmesemondást is népszerűsíti. A verseny fő célja volt, hogy a népmese hagyományos kultúrában betöltött szerepére helyezze a hangsúlyt, ezért szervezték meg a felnőttek részére. Eredetileg ugyanis a népmeséket a felnőttek mondták. A résztvevők három csoportban indulhattak, a kezdő tehetségek, a pedagógusok és a hivatásos mesemondók kategóriájában.
A versenynek vajdasági résztvevői is voltak, akik díjban is részesültek.
A palicsi Szabó Réka hagyományos népmesemondó ezüst fokozatot és a szép tájnyelvű mesemondó címet kapta meg, a muzslyai Kónya-Kovács Otília pedig arany fokozatot, valamint a lehetőséget, hogy a júniusban sorra kerülő döntőben, a Hetedhét Hatvan Népmesefesztiválon is megmérettesse magát.
Kónya-Kovács Otília újságíróval, vajdasági Mesefa díjas mesélővel beszélgettünk.
Milyen megfontolásból jelentkezett a versenyre?
– Két okból is vonzott, egyrészt imádom a meséket, másrészt pedig szeretem a versenyeket. Amikor elkezdtem népmesemondással foglalkozni, akkor is a versenyzés vonzott, láttam népmesemondó versenyeket, és megtetszettek. A tarsolyomban volt is egy jópofa népmese, ez pedig A bolond falu. A versenyre egy videóval kellett jelentkezni, én a felvételezés közben az édesanyámnak meséltem. Az utolsó pillanatban jelentkeztem – ez egyébként jellemző rám –, addig sokat haboztam, mérlegeltem, de végül elhatároztam, hogy belevágok. Jól tettem, mert nagyon jó volt a verseny hangulata. Úgy éreztem, csuda gyorsan elmúlt, holott tizenhárman mondtunk mesét. Nagyon érdekes történeteket hallottunk. Kizárásos alapon úgy éreztem, hogy a kezdő tehetségek kategóriájába tartozom, hiszen nem vagyok sem pedagógus, sem pedig hivatásos mesemondó. Ha jól emlékszem, 2004 óta mondok mesét. Egy ideig aktívabb voltam, de mostanában ritkán mesélek. Nem nagyon volt rá sem alkalmam, sem időm.
Mit érzett, amikor megkapta az arany fokozatot?
– Nagyon megörültem, őszintén szólva nem számítottam rá. A mesét nyelvjárásban mondtam el, amit egyébként is használok a mindennapi életben, tehát ez nálam természetes, talán ez is jelentett valamit.
Régen is szerette a meséket?
– A gyerekkoromban is jelen volt a népmese, persze a klasszikus mesék is. Amikor még nagyon kicsi voltam, a szüleim minden hétvégén elvittek Palicsra az állatkertbe, mert akkoriban ezt megtehettük. Már pontosan tudtam, melyik állat után melyik következik, de mindig nagy élmény volt ott lenni. Amikor odaértünk a farkashoz, számon kértem a bűnét, azt kérdeztem: Ugye farkas, te vagy az, aki megette a Piroskát? Ezen mindenki nagyon nevetett. Másfelől az anyai nagyanyám igencsak sokoldalú volt, részben neki köszönhetem azt, hogy újságíró lettem, mert mindig valami érdekes történetet mondott el. Úgy mesélt a kikindai szárazmalomról, mintha ott nőtt volna fel, pedig ki tudja, látta-e egyáltalán. Azután egyetemista koromban, amikor folklorisztikát is tanultunk, az évfolyamtársammal az egész vizsgaidőszakban lazításként népmeséket olvastunk, az igazság az, hogy pikánsabb, pajzánabb meséket is. Az volt a legjobb, legsikeresebb vizsgaidőszakunk.
Fontosnak tartja-e a népmesemondás továbbéltetését?
– Szerintem nagyon fontos az, hogy megőrizzük a népmesemondás hagyományát. Nemrég egy előadásban arról volt szó, hogy a gyerekek nagyon keveset olvasnak. Szerintem több népmesehallgató délutánt kellene szervezni. Nem is feltétlenül versenyeket. A legfontosabb az lenne, hogy a mesélés ismét a hétköznapok részévé váljon. Mostanában leginkább a gyerekek mondanak meséket, talán az vitte el ilyen irányba, hogy főleg számukra szerveznek mesemondó versenyeket. A gyerekek műfajává vált, de az igazi mesemondók a felnőttek. Régen munka közben is meséltek egymásnak. Ezt kellene valahogy a lehetőségekhez mérten a mai világba is visszahozni. Nemcsak a falvakba, hanem a városokba is. Nagyon fontos ugyanakkor megszólítani a gyerekeket is. Manapság talán nem annyira vonzóak számukra ezek a mesék, viszont örök érvényű bölcsességekre világítanak rá. Erre is fel kell hívni a figyelmüket.
