Szabadkán a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat azok a negyven évnél fiatalabb személyek kapják, akik alkotásaikkal és tevékenységükkel hozzájárultak Szabadka kulturális életének fejlődéséhez. Az idén Rózsa Zsombor oktatói és szervezői tevékenységéért kapta meg ezt az elismerést. A nyolc oklevéllel minősített sakkoktató, sakkmódszertan-oktató, fesztiválszervező, sakkbíró, egykori sakkozó és hexasakkozó, valamint több játék és vetélkedő szellemi atyja a díjátadó után osztotta meg velünk gondolatait.
A tanítványaidhoz hasonlóan te is gyermekkorodban találkoztál először a sakkal. Mesélnél erről?
– Nagyon korán, körülbelül ötéves koromban ismertem meg a játékot. Kint játszottam a parkban egyedül, és láttam, hogy egy idős bácsi sakktáblával játszik egy padon. Kíváncsi voltam, és odamentem hozzá. Megmutatta a lépéseket, és nagyon gyorsan elsajátítottam a szabályokat. Játszottunk egyet. Arra már nem emlékszem, hogy győztem-e. Arra viszont igen, hogy nagyon boldogan mentem haza, és elújságoltam édesapámnak, hogy tudok sakkozni. Nálunk, otthon hagyománya volt a sakknak. Valahogy úgy éreztem, hogy átestem egy próbatételen, és hogy valamivel több lettem azon a napon. Édesapámmal leültünk a szőnyegre, elővettük a sakktáblát és játszottunk. Ha az emlékeim nem csalnak, akkor talán sikerült nyernem, de ez nem biztos. Azt hozzá kell tennem, hogy édesapám nagyon jól sakkozott, és hiszem azt, hogy a játéknak teljes mértékben nevelő szándéka volt, ha én nyertem. Később, az általános iskolában rendszeresen jártam sakk- és hexasakkversenyekre. Akkor még működött Szabadkán a nagy múltú hexasakk-klub. Évekig úgy gondoltuk, hogy a hexasakk lesz a sakkozás igazi jövője. Miután a kilencvenes évek elején kitört a háború, és az emberek egyre inkább elhanyagolták az ilyen tevékenységeket, az én életemből is kikerült a sakk. Legközelebb a középiskolában találkoztam vele, hiszen tagja voltam az iskolai csapatnak, és versenyekre jártunk. Az egyetemen nemcsak versenyeken, hanem a vizsgákra való készülés közben is sakkoztam. Ilyenkor pozitívan hatott rám a sakk. Ezt úgy figyeltem meg, hogy nagy mennyiségű anyagot kellett megtanulni. Mindez nem elég, mert vizsgahelyzetben is megfelelően kell reagálni. Egy idő után rájöttem arra, hogy fele annyi időt kell tanulnom, a többi időt pedig a sakkozásra kell szánnom. Ez a két dolog mindig sikert hozott számomra, amikor vizsgákra készültem.
A díjat Rózsa Zsombor Bunford Tivadartól, a városi képviselő-testület elnökétől vette át (Fotó: Gergely Árpád)
Voltak olyan barátaid, évfolyamtársaid, akik partnerek voltak ebben és együtt tudtatok sakkozni?
– Igen, voltak ilyen egyetemen túli tevékenységek. Például a házibulikon bajnokságokat szerveztünk, leültünk sakkozni. Ezek nagyon jó és emlékezetes játszmák voltak. Úgy érzem, hogy a fejlődésem tekintetében meghatározó volt a sakk. Amikor azt mondom a szülőknek, hogy a sakk valóban fejleszti a gyerekeket, akkor mindig abból merítek, hogy tudom, hogy számomra mit jelentett és mit tett hozzá a fejlődésemhez.
Hogyan kerültél a tanári pályára?
– Ez egészen véletlenül történt. A végzettségemet tekintve okleveles építőmérnök vagyok. A szabadkai Széchenyi István Általános Iskolában szolgáltam civil katonaként. Az akkori igazgatónő, Fehérvári Magda ismerte fel, hogy közvetlenül és pozitívan viszonyulok a gyermekekhez. Amikor lejárt a katonai szolgálatom, akkor Csantavéren fizikatanárt kerestek tíz napra. Az igazgatónő úgy gondolta, hogy ajánlana engem. Ebből a tíz napból négy év lett. Nagyon sikeres időszak volt, hiszen a tanítványaim 14 első helyezést értek el a Genius versenyeken. Csantavéren a gyerekek megválasztottak az év tanárának, ami a legszebb visszajelzés volt számomra. Csantavéren sikerült megszerveznem a sakkszakkört, majd az első oktatásba illesztett sakkórát, amely kerettantervét én dolgoztam ki és a Vajdasági Sakkszövetség közbenjárásával sikerült beilleszteni az oktatási programba, majd létrehoztam az első akkreditált iskolai sakkversenyt (2014 – Sakkozni akarok!). A következő évben a sakkszövetség ennek a versenynek a mintájára létrehozta a Szerbiai Oktatási és Tudományügyi Minisztérium szervezésében megvalósuló iskolai sakkversenyt. Utána a palicsi általános iskolában folytattam a tanítást, ahol első évben szakköri foglalkozásokon, majd utána választott tantárgyként taníthattam a sakkot. Óriási sikereket értek el a gyerekek, sőt a sakk lett az iskolában a legsikeresebb tantárgy, pedig soha nem az volt a célom, hogy a gyerekek sikeres versenyzők legyenek, hanem annyi, hogy fejlesszék a szellemi képességeiket. Szomorú, hogy a sakk áldozata lett az oktatási reformoknak.
Hogyan fogalmazódott benned meg az az ötlet, hogy az iskolán kívül is szükség van sakkos rendezvényekre, vetélkedőkre?
– Láttam, hogy a sakk nem népszerű. A gyerekeknek és a szülőknek kevés kapcsolatuk volt ezzel a játékkal, inkább a nagyszülők sakkoztak. A játék nem volt a köztudatban.
. Megrökönyödött azon, hogy hogyan merek egy szerencsejátékot bevinni az órára. Tehát a sakk megítélése is téves volt. A rendezvények azért születtek, hogy felhívjam a gyerekek figyelmét a sakkra. Azt is tudtam, hogy sakkal a sakkot nem lehet népszerűsíteni. Így jött az az ötlet, hogy ötvözni kell a művészettel és a szórakozással, valamint meg kell találni azokat a trendeket, amik érdeklik a gyerekeket, és ebbe valamilyen módon becsempészni a sakkot. Ez jó ötletnek mutatkozott, mert minden rendezvény után több százzal megnövekedett a sakk iránt érdeklődő gyerekek száma. Csantavéren negyedik év végére 150 gyerek tantárgyként választotta a sakkot. Ezek a tevékenységek Palicson is folytatódtak. Azt tudni kell, hogy minden rendezvény jótékonysági alapon valósult meg. Mindenki, aki ebben részt vesz, legyen az sztárvendég, műsorvezető vagy szervező, jótékonyan jön el, és áldozza arra a szabadidejét, hogy a gyerekek egy napon élvezzék a sakkot, és ami még fontosabb, hogy közösséget építsünk. Az is megmutatkozott, hogy ezek a rendezvények ahhoz is hozzájárulnak, hogy a gyerekek kapcsolatban maradjanak egymással, és nagyon jó barátságok szövődnek. Az utóbbi években a gyerekek is sokat segítenek a szervezésben. A mai napig számíthatok a csantavéri és a palicsi tanítványaimra. Ezeknek a rendezvényeknek valójában küldetése van. Az a fő célunk, hogy alkotó és gondolkodó egyéniségeket próbáljunk nevelni, és közösséget építeni. Ebben a sakk a közös nevező.
A közösségépítés egy visszatérő momentum nálad, mit jelent számodra?
– Felkelti bennem a nemzethez fűződő szeretetemet, hiszek az egység erejében és az összetartozásban, ezek a motívumok minden rendezvényemen megjelennek. A Funchesstic! fénypontja a Sakkszimultán Show, ahol közéletünk kiemelkedő alakjai mutatnak példaértékű összefogást és nem csupán sakkoznak egy show keretében, hanem kiállnak egy aktuális gondolat mellett. Ugyan ez a motívum megjelenik a Sakktivityn is, ahol ismételten összefogunk a gyerekek által kiválasztott legnagyobb példaképekkel (sztárokkal) és egy közös játékba összpontosítjuk az energiáinkat. Nemzetünk jövője szerintem pont a sakk által kommunikálható két legfontosabb elemben mutatkozik meg, intelligensen teljes összetartásban tudunk igazán erősek és kiemelkedőek lenni.
Jómagam is érzékeltem ezeken a rendezvényen a gyerekek lelkesedését. A legtöbb pedagógus arra panaszkodik, hogy nehéz motiválni a diákokat. Ez a te esetedben is igaz? Mennyire nehéz motiválni őket?
– Egyáltalán nem. Ugyanúgy várják a gyerekek a májust és az októbert, mint a karácsonyt. Rengeteg élménnyel tértek haza. A Funchesstic jelmondata az volt, hogy Huszonhat program, ezer nyeremény, száz százalék sikerélmény. Ebben benne volt az, hogy huszonhat programban mutatjuk meg a sakkot. Ebből valójában csak egy volt versenyprogram, a többi a szórakozásról és az élményszerzésről szólt. Voltak vetélkedők, kiállítások, műhelymunkák, játékok, koncertek, sztárvendégek… Ezer nyereményt biztosítottunk teljesen jótékonyan a gyerekek számára. Mindenki, aki eljött a fesztiválra, győztes volt. A Sakktivityt a gyerekek nagyon szeretik. A nyolc sztárvendég azért vállalja a fellépést, hogy találkozzon a diákokkal, és együtt játszanak. A sztárvendégek motiválják és segítik a csapatokat. Mindez Agárdi Gábor műsorvezető segítségével úgy valósul meg, mint egy televíziós vetélkedő vagy egy showműsor. Mindehhez még van egy DJ is, aki a műsorvezetővel szinkronban hanghatásokkal és zenés bejátszásokkal az egészet egy egységgé varázsolja. Úgy gondolom, hogy a Sakktivity egy nagy siker, mert a Világsakkfesztiválon már hat éve ez a rendezvény képviseli Szerbiát. A Világsakkfesztivált több millió ember követi online. Jó érzés volt, amikor 260 ország között a mi zászlónk is ott volt.
Volt -e olyan hatása ezeknek a rendezvények, illetve a tevékenységednek, hogy valaki pedagógiai pályára lépett?
– A csantavéri tanítványaim közül többen a tanári és a tanítói pályát választották. Sokan felkerestek azzal, hogy szeretnék alkalmazni a sakkot az oktatásban nem kizárólag a sakkóra, hanem bármely óra keretében. Nagyon szívesen segítettem nekik. Volt olyan tanítványom is, aki gyerekekkel foglalkozik, és szabadidejében vagy az Aragóniai Beatrix Sakk Kluban oktat sakkot. Szóval elszórtuk a magokat. Valamikor egy idősebb sakkvezető mondta, hogy a munkám eredménye nem az elkövetkező tíz vagy húsz évben fog meglátszódni, hanem akkor, amikor a tanítványaimnak saját gyerekeik lesznek. Arra büszke vagyok, hogy minden gyerek, akit tanítottam, otthon is szokott sakkozni. Amikor szeretnének kikapcsolódni, előveszik a sakktáblát. Néha fényképeket küldenek nekem, hogy nézzem meg ezt vagy azt az állást. Hiszek a sakk képességfejlesztő erejében. A sakkedzők mindig a versenyeredményekről beszélnek. Úgy gondolom, hogy nem feltétlenül az a fontos, hogy ki milyen eredményt ér el egy versenyen, hanem az, hogy ezt a tudást miként tudja alkalmazni a mindennapi életben. A tanítványaim az elmúlt években csaknem 200 oklevelet és helyezést szereztek meg a sakkversenyeken. Legyőzték azokat a gyerekeket, akik versenysakkal foglalkoznak. Ez óriási eredmény, mert gondoljunk bele, hogy aki versenyszerűen sakkozik, naponta több órát gyakorol.
Tapasztaltál-e fejlődést olyan gyerekeknél, akiket egyébként képességeik miatt mellőztek? Történt-e pozitív változás a sajátos nevelési igényű vagy a hiperaktív diákok esetében?
– Nekik kimondottan ajánlott a sakk. Néhány évvel ezelőtt dr. Máté Emesével és Péity Vörös Flórával kidolgoztunk egy oktatási programot a Sakk-matt a diszlexiának címmel. Huszonnégy gyerekkel foglalkoztunk. Bebizonyosodott, hogy a sakk nagyon jól fejleszti a képességeiket, vagyis inkább a másképp gondolkodást. A diszlexiás gyerekek nagyon sokszor kiemelkedő alkotóképességgel rendelkeznek. Ez abból adódik, hogy ők képekben gondolkodnak. Nem olvassák el a szavakat, de egy szóhoz képet tudnak társítani, és ezáltal fejlődik a fantáziájuk is. Ezt az iskolában nem tudják megmutatni, mert minden anyag, amit megkapnak, betűkből áll. Az alkotói tevékenységre nincs sok lehetőség, és ezáltal az ő sikerélményük is sérül. Emiatt sokkal kevesebbnek érzik magukat, és több esetben megbélyegzik őket, mert azt gondolják, hogy rossz tanulók. Nem azok. Ez az a program, amely felemelte őket, amelyben ki tudtak teljesedni, és mindez az eredményeiken is megmutatkozott.
Nem szoktál unatkozni, mivel több szinten is helyt kell állnod. A budapesti Podit Innovatív Gyermek Akadémián és a palicsi általános iskolában is tanítasz, emellett pedig a szabadkai Logiscool ügyvezetője vagy. Mindezek mellett marad időd egy kis lazításra?
– Abban hiszek, hogy ha jó dolgokat teszünk és jó energiákat ébresztünk, akkor ezek az energiák visszatérnek hozzánk és feltöltenek. Valójában az energiamegmaradás törvénye mozgat engem, és nem fáradok el. Igaz, hogy egy-egy rendezvény szervezése nagyon sok munkabírást igényel, de amikor látom a sok elégedett gyereket, úgy érzem, hogy megérte. Egyik rendezvényben sincs anyagi haszon, sőt, sokszor a saját zsebből kell segítenem a rendezvényt, hogy úgy tudjon megvalósulni, ahogy elterveztem. Sosem engedtem meg a megalkuvást, tehát, hogy valami olcsóbb vagy alacsonyabb színvonalú dolog mellett döntsek.
Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy társasjátékokat talál ki. A szabadkai VM4K-ban két társasjátékodat is lehetett játszani, a Belső kört és az Aftert. Ugyanúgy a Sakktivity játékait is minden évben te találod ki. Hogyan pattannak ki a fejedből ilyen jó ötletek?
– A játékalkotás számomra egy természetes adottság. Az ötleteket a mindennapi életből merítem bizonyos élethelyzetekből, és egyszer csak megszületik egy játék. Manapság már nehéz olyan játékot kitalálni, amely nem hasonlít valamilyen másik játékra. Például az After nagyon népszerű, és sokszor párhuzamot vonnak közte és az Activity között. Vannak hasonlóságok, de nem az Activityre épül. Az Aftert tizenhét évvel ezelőtt egy házibuliban találtam ki. Akkor még nem volt ennyire elterjedve a mutogatásra és rajzolásra épülő játék, így nem találkozhattam ezzel a játékkal. A Belső kör teljes mértékben saját ötlet, amely nagyon jól ötvözi a stratégiai elemeket és az általános műveltséget. A játékalkotás teljes szabadság érzetet biztosít a számomra.
Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy te kapod az idei Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat?
– Évek óta követem a Dr. Bodrogvári Ferenc-díj átadását. Mindig örülök neki, amikor meglátom, hogy olyan emberek nyerik el a díjat, akik jelentős munkát tesznek le az asztalra. Említhetném Csík Mónikát vagy Kanyó Ervint, illetve bárkit az elmúlt évekből. Ismerem a díj történetét. A díj nagyon jólesett, mert annak ellenére, hogy játékokat szervezek és sakkot oktatok, próbálok rengeteg vidámságot adni a gyerekeknek, sokszor akadályokba ütközöm. Sakkos berkekben teljesen elítélik azt, hogy milyen formában népszerűsítem a sakkot. Az oktatás oldaláról nézve a kollégáim sem értenek egyet a szemlélettel – az élményszerű oktatással és az egyéniségek fejlesztésével. Sokszor szembesülök azzal, hogy megpróbálják ellehetetleníteni a tevékenységeimet. Ez az első komoly elismerése annak, hogy mindennek van értelme, és értékelik azt, amit csinálok.
Nyitókép: A díjat Rózsa Zsombor Bunford Tivadartól, a városi képviselő-testület elnökétől vette át (Fotó: Gergely Árpád)
