A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ a járvány közepette is folyamatosan tartott gyermekekhez és felnőttekhez is szóló rendezvényeket, az óvintézkedéseket betartva ezekre online került sor, vagyis az elmúlt időszakban sem táborokat, sem előadásokat, sem műhelymunkákat, sem koncerteket nem mondtak le. Arról, hogy miért döntöttek így, milyen kihívásokkal, nehézségekkel jár ez, és mik a közeljövőbeni terveik, Lovas Ildikó íróval, a VM4K koordinátorával beszélgettünk.
A VM4K online kínálata igencsak sokoldalú, foglalkozik irodalommal, tudománnyal, oktató jellegű tartalmakkal, amelyek nem csupán a gyerekek és a fiatalok, hanem a felnőttek tudástárát is hasznos információkkal bővítik. Miért fontos a VM4K számára, hogy a kisebbek és a nagyobbak szellemi érdeklődését ebben a helyzetben is ébren tartsa?
– A közösségünk és közönségünk miatt, de saját magunk miatt is. A VM4K kulturális intézményként működik, akkor is, amikor oktatás zajlik benne, közéleti beszélgetés vagy koncertek. És kulturális intézmény akkor is, amikor felméréseket végez a generációs értékrend-különbségekről vagy arról, hogyan viselték az emberek a járvány első hullámát. Hiszen a kultúra a társadalom szellemi életét jelenti, magában foglalja mindazokat a tevékenységeket, amik által egy közösség összetartozik. Amikor tehát krízishelyzet van, akkor még inkább szükség van a kultúrára, a kulturális intézményekre, mert az emberek szellemi jólléte, közérzete nagymértékben függ attól, hogy mennyire érzik magukat magányosnak, elhagyottnak, kirekesztettnek, mennyire viseli meg őket az elzártság, a bezártság, a társadalmi távolságtartás követelménye, a védőtávolság.
A kulturális intézmények egyébként is azért léteznek, hogy az emberek életét szebbé, minőségibbé, kiteljesültebbé tegyék. De ez nem az önzetlenség áriája, hiszen akik a kultúrában dolgoznak, azért teszik, mert ez a hivatásuk. Ez a munkájuk, ez a dolguk. A kultúra nem fényűzés és nem szórakozás, hanem az emberi élet szerves része. Ezt most tapasztaljuk meg a legjobban, ebben a nehéz egészségügyi helyzetben. Azt hiszem, ezt legjobban azzal a mindenki által, középiskolás korunkból ismert történettel támaszthatom alá, aminek eredménye a Dekameron lett. Hiszen annak kerettörténete az, hogy a pestisjárvány elől egy vidéki kastélyba menekülő emberek miképpen múlatják az időt, hogyan teszik értelmessé az órákat, miképpen tartják meg ép elméjüket a járvány okozta kényszerű elzártságban – amit önként, a saját egészségük érdekében vállaltak, tegyük hozzá. Nem kényszerből, hanem a józan ész diktálta így, 1348-ban. Vagyis már akkor tudták az emberek, hogy járványok idején a távolságtartás és a lelki egyensúly megtartása nagyon fontos, ez utóbbiban pedig a művészet befogadása, kreatív tevékenységek végzése segít. Leegyszerűsített módon ez így van. Persze most nem térek ki Boccaccio írói zsenialitására ezzel a kerettörténet-megoldással, hiszen nem irodalomról beszélünk, hanem széles értelemben vett kulturális tapasztalatról és feladatfelismerésről.
Visszatérve a kérdéshez: ez a kényszerű helyzet a gyerekek vonatkozásában kétszeresen, közvetlenül és közvetve is megjelenő kérdés, probléma, hiszen a gyerekeket, akik lubickolnak a közösségben, úgy válnak jó módon felnőtté, ha szociális értelemben is kiteljesedhetnek, ha nem az individuum kiélése, hanem megélése a cél, akkor ahhoz nélkülözhetetlen a közösségi nevelés, fejlesztés. Ez egyik napról a másikra megszűnt a járvány kezdetén, majd egy rövid, örömteli időszak után, amikor mi is megtartottuk a gyerektáborainkat, újra visszatért a szigorú távolságtartás, a közösségi együttlét lehetetlenségének időszaka. Nem kell nevelési szakembernek lenni ahhoz, hogy tudjuk, ez megviseli a gyerekeket, ugyanakkor megviseli a szüleiket is, hiszen minden egyéb, az élet, a munka, a mindennapok terhe mellett ez is egészében rájuk hárul, nincs kivel megosztaniuk a gyermek nevelésének, szórakoztatásának, fejlesztésének feladatát. Én úgy ítéltem meg, hogy nekünk nincs választási lehetőségünk, meg kell tartanunk a táborokat, a gyerekfoglalkozásokat, el kell érnünk, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, tanuljanak, nevessenek, legyen sikerélményük, teljen úgy a nyaruk, hogy ahhoz mi, a VM4K, hozzá tudunk tenni valami jót. Ezért nem mondtuk le a táborokat, hanem nekiálltunk és átszerveztük. A gyerekek körében volt is mormogás, hogy akkor ez most olyan lesz, mint a digitális oktatás... el is ment a kedvük, hiszen arra számítottak, hogy találkozni, barátkozni fognak. De amikor elkezdődött a „tábor”, s megérezték az ízét, a benne rejlő lehetőségeket, akkor már jól ment minden.
A kultúrának egyébként az emberek egymás közti viselkedése is része, ebben a helyzetben ez fokozottan látszik. Egymásra vagyunk utalva a szó legszebb, legnemesebb, leginkább emberi értelmében. Ilyen szempontból az, hogy a klubtagjaink bármikor felhívhatnak, mi elmegyünk bevásárolni, befizetjük a számlákat, segítünk beüzemelni a számítógépet, ha éppen arra van szükség, hogy a családdal tudja tartani a kapcsolatot, ugyanúgy a munkánk része. Erről nem azért számolunk be, hogy dicsekedjünk, hanem azért, hogy mindenki érezze, megkereshet bennünket. Minimálisra akarjuk csökkenteni a járvány okozta bezártság, elzártság érzéséből fakadó negatív hangulatot.
Ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik a nyáresti koncertek a VM4K-ban? Hiszen azok is közönség nélkül zajlanak.
– Igen, a koncertek is illeszkednek abba, amiről az előbb beszéltem. Ugyanakkor itt még egy elemet be kell vennünk, ez pedig a kulturális életben dolgozók egymás iránti szolidaritása, a kölcsönös odafigyelés, a professzionális magatartáson túlmutató emberi gesztusok megtétele.
Mire gondol?
– Az előadóművészeket két oldalról is érzékenyen érinti ez a járványhelyzet. Egyrészt nincs kapcsolatuk a közönséggel, ami nagyon rossz érzés, hiszen a természetük, az emberi jellemzőik olyanok, hogy igénylik ezt a kapcsolatot, kell nekik, számukra ez a létezés módja, ezért lettek előadóművészek. Másrészt megszűntek a fellépési lehetőségek, aminek azért egzisztenciális következményei is vannak, de nemcsak az ő vonatkozásukban, hanem a hang-, fény-, színpadtechnikai háttérszolgáltatások vonatkozásában is, ami családok számára megélhetést jelent. Úgy gondoltam, nem tehetjük meg, hogy lemondjuk a koncerteket, mert ezzel elvesszük a fellépési lehetőséget. A közönséget nem tudjuk biztosítani, de azt, hogy a fellépő művészek jól érezzék magukat nálunk, igyekszünk elérni, a koncerteket pedig elérhetővé tenni a mi közösségi csatornáinkon, de nagy örömünkre már a Pannon tévé is érdeklődést mutatott a nyáresti koncertfelvételeink iránt, úgyhogy reményeink szerint nem csak a számítógépek, telefonok képernyői előtt ülve lehet élvezni ezeknek a nagyszerű zenekaroknak a koncertjeit, hanem a tévében is.
Emellett azért ki szeretném emelni, hogy az utazási korlátozások miatt csak itthoni zenekarok tudtak fellépni. És nem tudom, hogy kinek mekkora meglepetés vagy öröm, de szerintem az, hogy ilyen színvonalú zenekaraink vannak. Tudásban, képzettségben, kreativitásban bárkivel felveszik a versenyt. Örülök annak, hogy a VM4K felismerte ezt a lehetőséget és a zenekarok pedig éltek vele, nem is tudnám ezt szétválasztani, olyan mértékben közös dologgá forrt össze. Köszönjük mindenkinek, mert azért tudjuk, hogy három kamera előtt nem ugyanolyan, mint teltház előtt muzsikálni.
A tevékenységek online térbe való áthelyezése mekkora kihívást jelentett a VM4K csapatának, úgy a szervezés és a kivitelezés, mint a technikai megoldások tekintetében?
– Óriási kihívás volt. De remek csapatunk van, megoldottuk. Az ember nem gondol bele, hogy mit jelent mindez, amíg nem kell megoldania. Mondok egy példát: egy családban ott a nagymama, aki valami receptet nézne az interneten, de már nagyothall, ott az ötödikes, akinek digitális oktatása van és ott a négyéves, akivel jó volna valamit kezdeni, hiszen nyűgös, nincs napközi, a szülőknek pedig ezer dolga van. Mi a megoldás? Természetesen a feliratozás és a fülhallgató, így a nagyi olvashatja, az ötödikes a fülhallgatóval a fején tanulhat, a négyéves meg a VM4K-s mesekuckót hangosan hallgathatja... Ehhez ki kellett találni a tartalmakat, meg kellett tanulni kamerák előtt viselkedni, meg kellett tanulni vágni és feliratozni, mindezt úgy, hogy közben már adásba is kellett adni, hiszen minden egyszerre történt, amikor ránk zúdult a járvány első hulláma. Megoldottuk. És a külsős munkatársakkal ugyanez volt a helyzet.
Emberileg és munkatársi viszonyrendszereket tekintve, a csapatmunka és a segítés, egymás támogatása szempontjából az alig kétéves VM4K történetében ez a március óta tartó időszak volt talán a legszebb időszak. Volt karantén és home office, éjszakai telefonálások, ötletbörze, gyors döntéshozatal, vasárnapi felvételezések, vagyis nagyon-nagyon sok minden, ami kívülről nem látszik, viszont szükséges volt, hogy a munka ne álljon meg. Nem volt szabadidő és nem volt hétvége, minden nap munkanap volt és minden munkanap ünnepnap, mert jól voltunk, vigyázni tudtunk egymásra és összetartottunk. Április óta figyeljük, hogy mit és hogyan reagálnak az emberek. Havonta 40 ezernél több megtekintése van a tartalmainknak. Ez bennünket egyrészt kötelez, másrészt mutatja, hogy van igény a munkánkra. És tudjuk, hogy mindenki megtalálja az őt érdeklő tartalmat, hiszen ez a több mint 40 ezer úgy jön össze, hogy van, amit ötezren néznek, és van, amit ötszázan.
A nyár folyamán várhatóak-e újabb online tartalmak a VM4K-ban?
– Augusztusban szabadságra megyünk, de az idén ez is kicsit máshogyan lesz. Utazni senki nem fog, viszont, mivel elképzelhető, hogy szeptembertől sem tér vissza az élet a régi, megszokott kerékvágásba, és ha nem lesz klasszikus tanítás, akkor nálunk sem lesznek kuckók, ringatók, akkor nem tudunk találkozni a klubban, továbbra sem szervezhetjük a csütörtök estéket élőben, tehát tartalmakat kell előállítanunk. Másrészt meg is fogunk újulni, rengeteg ötletünk van, új foglalkozásokkal, szellemi kalandozásokkal szeretnénk kezdeni az őszt, ezt pedig be is kell harangozni. Így aztán miközben szabadságon leszünk, időnként azért megjelenünk az online térben, hogy hírt adjunk arról, mivel készülünk.
