Már megszokhattuk, hogy a nagy hollywoodi filmstúdiók időről időre előhúznak egy (felületesen) közismert történelmi, mitológiai vagy bibliai történetet, s kidomborítva benne az üzenetértékű áthallásokat a jelennel, mind tartalmi, mind esztétikai értelemben a kor emberének ízléséhez igazítják a históriát. Az adott minta szerint született a Noé (Noah) című szuperprodukció is, bár a rendező neve ezúttal tartogatott némi reményt arra, hogy a látványos tömegjeleneteken, a kötelező érzelgősségen és a megálmodott kor világának számítógépes technikával felturbózott ábrázolásán túl a film tartogat némi meglepetést a számunkra.
Eddigi munkássága alapján jogos volt ez az elvárás Darren Aronofskyval szemben. A rendező már az 1998-ban készült Pí (Pi) című első játékfilmjével felhívta magára a figyelmet. A világ törvényszerűségeit magába foglaló számsort kutató matematikus rémlátomásaival áthatott történetét feldolgozó pszichothriller nagy sikerrel szerepelt a független filmalkotások seregszemléjének tartott Sundance Filmfesztiválon. A nemzetközi sikert Aronofsky számára az illegális és a gyógyszerek révén a legális drogok pszichotikus világába elkalauzoló Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream) című műve biztosította két évvel később. A 2006-ban bemutatott A forrás (The Fountain) című nagyszabású fantasy, képi világának cizelláltsága és a különböző időkön átívelő örök szerelem témája ellenére, kuszasága miatt sokaknak csalódást jelentett, és alaposan megosztotta a kritikusokat. A szürreális elemekben gazdag első három filmje után a filmrendező 2008-ban egy teljesen új arcát tárta felénk. A pankrátorban (The Wrestler) Aronofsky sokkoló sztori helyett egy fénykorában nagy népszerűségnek örvendő, mára azonban csak a néhai dicsőség morzsáiból tengődő pankrátor drámai történetét mesélte el, a technikai lehetőségek nyújtotta megoldások helyett a cselekmény levezetésére és szereplőire összpontosítva. A 2010-es Fekete hattyúban (Black Swan) Aronofskynak sikerült ötvöztetnie korábbi műveinek a legjavát. A film egy visszahúzódó, édesanyja árnyékában élő fiatal balerina történetét mondja el, aki odaadó munkájának köszönhetően elnyeri a Hattyúk tava főszerepét, azonban a művészeti vezetőnek kétségei vannak, vajon képes lesz-e a zárkózott főhős kiváló adottságainak ellenére megformálni az érzékiséget és csalfaságot megtestesítő fekete hattyút, ezért egy másik lányt rendel mellé. A remek színészi játékkal fémjelzett, belső és külső konfliktusokat egyaránt meggyőzően ábrázoló mű egy rendkívül izgalmas mélylélektani thrillert eredményezett.
A rendező eddigi munkásságának ismeretében a Noé megtekintése előtt arra számítottam, hogy Aronofsky egy képileg erősen megtámasztott lélektani dráma irányába viszi el a mindenki által ismert történetet, megpróbálva érzékeltetni velünk, miféle belső vívódásokkal kellett megküzdenie az emberiség első környezetvédőjének, és mekkora elszántságra volt szüksége, hogy teljesíteni tudja a rábízott feladatot. Azt, hogy elvárásom nem volt alaptalan, bizonyítja, hogy erre több lehetőség is nyílik a filmben, azonban Aronofsky nem használja ki őket, meg sem próbálja, mintha csupán az foglalkoztatta volna, hogy a rövidke bibliai mesét hogyan duzzassza föl más bibliai mesékkel, és egészítse ki frissen kitalált részekkel.
Az elmondottakból könnyen leszögezhető, hogy a film nem követi hűen a Bibliában leírtakat – ahhoz nem lett volna szükség a 140 perces játékidőre –, de ilyen tekintetben nem kell különösebb meglepetésekre számítani, Aronofsky mindössze megoldást talált a bibliai történet ellentmondásosságaira – amilyen például az állatok együttléte a hatalmas bárkán –, illetve új konfliktusgócokat helyezett a történetbe. Középső és legfiatalabb fiának nincs párja, a legidősebb fiáé pedig meddő, de ha netán tudna is szülni, neki, Noénak meg kellene ölnie a csecsemőt, mert a családjával ki kell pusztulnia az emberiségnek. Eleinte izgalmasnak hat a középső fiú nő iránti vágyódása, aki édesapja rendíthetetlensége és a Káin-leszármazott kovács csábító ajánlata között őrlődik, csakhogy egy idő után hiteltelennek érezzük nyavalygásait, nem hisszük el neki, amit állít. És éppen ez a film legnagyobb hibája: nem hisszük el a hősöknek, hogy valóban átéreznék a helyzet súlyát, a hatalmas kataklizma közepette jobbára mindenki csak saját kicsinyes ügyeivel törődik. Ez alól talán csak a Russel Crowe alakította címszereplő a kivétel, akinek viszont a feladat teljesítésére irányuló elszántsága egy idő után megszállottságba csap át. A filmben Noé sajátos erkölcscsőszként lépten-nyomon rámutat az ember bűneire és gyarló természetére, s zöld anarchistaként szórja a szemrehányásokat a mohó és eltévelyedett emberiség számlájára.
Valóban, Aronofsky Noéja kevésbé bibliai hős, és sokkal inkább a XXI. századi környezetvédelmi mozgalmak szószolója. A film arra szeretne rámutatni, hogy mi történhet akkor, ha az ember letér az isteni útról, ha teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a természet törvényeit, és a természet avagy az Isten fölé helyezi magát. A film képi világa aligha az álmodott bibliai tájat ábrázolja, sokkal inkább a modern kor pusztulását vetíti előre. Noé családjának útja egyaránt idézi a Mad Max és Az út apokalipszis utáni világát, amelyben a kevés megmaradt jóért vérre menő harc folyik a túlélők között.
Nyilvánvalóan a bibliai történet egyik félmondatából kiindulva, amely óriásokat említ, az emberek mellett a filmben jelentős szerep jut a kőből és fényből lévő kőóriásoknak, az úgynevezett Őrzőknek, akik egyféle bukott angyalok, s akik Noé mellé állnak a Káin leszármazottai ellen folytatott harcban. A film akciójeleneteiben nagy szükség is mutatkozik rájuk. Feleslegesnek tartom azonban a demens nagyapa jelenlétét a filmben – hacsak nem Anthony Hoppkins mindenáron való szerepeltetése volt a cél – , aki komédiába illő módon tanácsokat osztogat, csodákat művel, leginkább azonban kedvenc bogyóit keresi.
A filmkészítők nagy hangsúlyt fektettek a speciális effektusokra és vizuális trükkökre, például az összes állatot számítógépes grafikával jelenítik meg a műben, ugyanakkor a kőóriások mozgása kissé nevetséges, olykor olyannak tűnnek mint a részeg transformerek. Előadásmódjában és látványvilágában is suta a teremtést és a bűnbeesést ábrázoló betéttörténetét (valami hasonlót Terrence Malick Az élet fájában sokkal hatásosabban oldott meg), és zavaró a didaktikus történetvezetés, ami a főhősök által kimondott végső tanulságlevonásban – hogy jónak kell lenni – csúcsosodik ki.
Az elvárásokkal ellentétben a Noé nem emelkedik a sablonszerű hollywoodi szuperprodukciók fölé, a filmben egyáltalán nem látni Aronofsky szerzői kézjegyét, mintha a magas költségvetés azt is felülírta volna. Kár, mert a bibliai legenda kissé szabadabb értelmezésével és átgondoltabb koncepcióval ebből a történetből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Így nem lett több annál, ami eredetileg is volt: egy lagymatag tanmese.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
