Itt a többnemzetiségű Vajdaságban vajon közös kultúrát építünk, vagy egymás alkotásai felett elsikló, párhuzamos kultúrákat? Mennyiben segít hozzá maga a szépirodalom, illetve egymás irodalmainak elolvasása, hogy igazán megismerjük egymást, sőt, akár egymás történelmét is – ráadásul objektíven? És mindebben mekkora a jelentősége a műfordításnak, amennyiben a másik nyelvét nem vagy csak alig ismerjük? Juhász Attilával ezúttal műfordítói minőségében beszélgettünk, a fenti kérdések mellett érintve még eme szép szakma minden más csínját-bínját, kitérve természetesen arra is, hogy esetében miként vált szerelemmé a dolog.
– Egyszer megkerestek a pancsovaiak, hogy van egy regény, mely róluk szól, és jó lenne keresni rá egy fordítót. Így került hozzám Kiš-Jocić Žaklina, magyar származású szerb írónő könyve, a Vörös viaszpecsét, mely 2012-ben jelent meg először a Laguna könyvkiadónál, amit további három kiadás követett. Ezt akkor én elolvastam, és magam is rögtön arra gondoltam, érdemes lenne vele megismertetni a magyar olvasóközönséget is. Izgalmas, ugyanakkor könnyed és rendkívül élvezhető történet, mely két nő sorsát meséli el, párhuzamosan zajlik a monarchiabéli időkben és napjainkban. Valójában ez volt az első komolyabb nekifutásom a műfordításnak. Amikor befejeztem és leadtam a Forumnál, már vitt tovább a lendület, hogy újabb műveket ültessek át szerb nyelvből magyarba…
Egyébként mikor és mi okból éreztél először késztetést a műfordításra?
– Legelőször a tartományi művelődési titkárságon végzett munkám során figyelhettem meg 2009 és 2016 között, mekkora az átjárás a kultúránk és az irodalmaink között. Az ott töltött nyolc év jó rálátást adott közösségeink művelődési életére. A közvetlen feladatom a kisebbségi közösségeinkkel volt összefüggésben, ugyanakkor természetesen követtem a szerb kultúrán belüli történéseket is. A titkársági koordinációk javarészt arról szóltak, hogyan tudjunk megfelelő művelődési életet, kiadói tevékenységet, szerzői és fordítói támogatást megvalósítani politikai eszközökkel. Az egymás megértése ugyanis sokszor nem csupán a jó szándékon, hanem a nyelvtudás meglétén vagy hiányán is múlik. Végső soron ez serkentett arra azután, hogy elkezdjek magam is műfordítással foglalkozni.
Milyen szempontok alapján válogatsz a szerb irodalmi termésből?
– A jó fordítónak, akárcsak a jó írónak, olvasnia is sokat kell. Azután el lehet merülni egy-egy irodalmi műben, mely számára izgalmas és testhezálló, és kísérletezgetni a lefordításával. Habár manapság leginkább a piaci igényeket szokták elsősorban szem előtt tartani a kiadók… Én viszont úgy érzem, elég idős vagyok már hozzá, és megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne kelljen erre figyelnem, és azokat a műveket válasszam ki magamnak, amik érdekelnek. Így jutottam el például Basara Nin-díjra jelölt, A merénylet angyala című könyvéig is, mely végül nem kapta meg az elismerést, de attól még természetesen befejeztem a fordítást, hiszen nem a jelölés okán kezdtem neki, hanem mert izgalmasnak tartottam. Ő szerintem egy igazi balkáni irodalmi megnyilvánulás. Borislav Stanković esetében pedig Virág Gábor hívta fel a figyelmemet, hogy itt van egy rendkívül érdekes szerző, akit ennek ellenére nagyon kevéssé ismerünk…
Jelenleg min dolgozol?
– Több szerző is foglalkoztat, de leginkább Ivana Dimić Arzamas című munkáját fordítgatom, amelynek meg a formája keltette fel elsősorban az érdeklődésemet, ahogyan a drámát és a prózát ötvözi, és amiben az is különösen izgalmas, hogy rengeteg kutatással, utánanézéssel jár. Megesik, hogy egyetlen szónak vagy fogalomnak, mely a közép- és kelet-szerbiai szokásvilághoz kötődik, több napot vesz igénybe a tisztázása. Ha az ember rendes munkát szeretne kiadni a keze alól, akkor egész komoly kutatásokat kell végeznie. Szerintem az irodalmi fordítás lényege abban rejlik, hogy nem csupán mondatokat viszünk át egyik nyelvből a másikba, hanem a gondolatokat és formákat is tökéletesen kell visszaadni, hogy a magyar olvasóban ugyanazt az érzést keltsék, mint a szerb anyanyelvűben. Egy-egy fordításon ezért jó hosszú ideig el lehet töprengeni, mivel mindig van mit rajta finomítani, árnyalni, szebbé tenni. Egyfajta intellektuális kihívás ez a munka.
Mi a helyzet a történelmi kontextusokkal?
– Természetesen nem csupán szótáraim vannak, a történelemmel kapcsolatban is gazdag a szakirodalmam. Igazából objektív történetírás nincs, viszont a szépírók esetében kevesebb a gond, velük nem szalad el annyira a ló… Náluk már szerencsére nem a nemzeti romantika uralja a terepet. Amikor a 90-es években a balkáni háborúkból tudósítottam, beláttam, hogy bár a nemzeti romantikának a 19. századdal be kellett volna fejeződnie, sajnos ez nem történt meg, és a történetírás is még mindig ezt viszi tovább, a politika pedig ezzel még játszik is… A szépirodalom viszont javarészt mentes az efféle kicsapongásoktól és szélsőségektől. Így az objektív történelmet is sokkal jobban megismerhetjük általa.
