Csütörtökön délután a Zentai Alkotóházban két Forum-kiadvánnyal is megismerkedhettek az érdeklődők: az egyik dr. Antal Szilárd A rejtett város című kötete, a másik pedig Tékiss Tamás regénye, a Samu sejti. Az előbbi szerzővel Dancsó Andrea, a kiadó munkatársa, az utóbbival Patócs László, a Híd főszerkesztője beszélgetett. Közben Antal fotókiállítását is megtekinthettük, amit dr. Szilágyi Mária nyitott meg.
Antal Szilárd munkája, mely elnyerte a 2017. év legszebb művészeti könyve, albuma díját, Újvidék épületeinek, épületrészeinek sajátos, művészfotók általi bemutatása, Szilágyi szavaival „kapocs múlt és jelen között, hogy legyen jövő”. A kiállítást megnyitó hölgy arra is rámutatott, a képek legfőbb erényei közé tartozik, hogy általuk magunk is rádöbbenünk az ábrázolt épületek rejtett értékeire, és hogy a művész lencséjén keresztül rögzítik a szépséget és az örökkévalóságot, és kordokumentumokként megőrzik a jövő számára. Antal elmondta, nagy kihívásnak érzi a fotózást, mely szerinte dokumentálás és művészet egyidőben. Fő célja, hogy munkái valamit megmozdítsanak a szemlélőben. Úgy véli, Újvidék extrém gyorsasággal változik, sajnos egyértelműen negatív irányban, ezért missziójának érzi, hogy mentse az értékeket – legalább fotókon –, hiszen az új városvezetés egyáltalán nem foglalkozik ezzel, nem érzékeli/értékeli a szépséget, ezért – jegyezte meg némi malíciával a hangjában – egyenesen nekik szánta a kötetet, melyben esztétikai szempontok alapján hasonlítja össze a régi és új építészetet, hogy felhívja a figyelmüket e szépség elmúlására. A művész az esten azt is elárulta, a következő munkájában a régi újvidéki falfirkákat fogja feldolgozni fotók és hozzájuk kapcsolódó tanulmányok által.
Az est második felében színre lépő Tékiss–Patócs kettős picit derűsebb hangot ütött meg, amikor bemutatták Tékiss különleges ifjúsági(?) regényét, ugyanakkor ez mű is párhuzamba állítható az előtte tárgyalttal, amennyiben szintén szól az értékek – egyúttal a gyermekkor – elmúlásáról, és, bár egészen más eszközökkel, de ugyancsak sajátos emléket állít egy városnak, Magyarkanizsának. A szerző a beszélgetés elején elárulta zömmel középiskolásokból álló hallgatóságának, hogy aránylag későn kezdett el írni, valamikor az egyetem közepe táján, amolyan „firkálgatásnak” indult az egész, és egyébként sem voltak soha írói ambíciói – valahogy mégis úgy alakult, hogy immár a második kötetét mutathatják be. Elmondta, hogy tanulmányai folyamán több városban is élt már hosszabb-rövidebb ideig, de a szülővárosa, Magyarkanizsa számára a legfontosabb, melyet érdekes módon tulajdonképpen az íráson keresztül szeretett meg igazán. Ezt követően kicsit beszélgettek a kötetről is – amiről már részletesen is értekeztünk lapunk oldalain –, Samu szabadságkereséséről, a valósággal összemosódó gyermeki fantáziáról és a kanizsai dinoszauruszokról. A szerző fel is olvasott egy rövid ízelítőt, végül pedig elárulta fő célját: a könyv úgy kezdődik, mintha ezzel a világgal minden rendben lenne, ám aztán apránként rámutat a problémákra, melyek mindannyiunkat körbevesznek. Teszi ezt azáltal, ahogy az ötödikes, ám igazi zseni főhős lassan ráébred a realitásra, elveszítve gyermeki illúzióit. Ezért nem beszélhetünk egyértelműen ifjúsági regényről, hiszen mi felnőttek is jócskán okulhatunk belőle. Arról már nem is beszélve, mennyire élvezhetjük is.
