David Albahari, az egyik legjelentősebb kortárs szerb író egy roppant érdekes projektum házigazdája Zágrábban. Olyan – a világ különböző pontjain élő – alkotókat hív meg, akiknek a munkásságát fontosnak tartja. A múlt héten Lovas Ildikó vajdasági írót, Mark Kingwell kanadai filozófust és Marc Quaghebeur belga költőt, irodalomtörténészt látta vendégül Az író naplója elnevezésű programja keretében. A rendezvény a múlt héten volt a zágrábi Booksa irodalmi klubban.
Hogyan került sor a zágrábi meghívásra, ez egy személyes ismeretség? Mi a közös Albahariban, egy vajdasági magyar, egy kanadai és egy belga irodalmárban?
– A Booksa irodalmi klub munkatársai is meglepődtek, amikor látták, hogy Albaharival nem ismertük egymást személyesen, az irodalmi estem előtt az épület bejáratánál találkoztunk először. Az más kérdés, hogy én olvastam az ő műveit, jelen voltam irodalmi estjein, de sohasem éreztem magam annyinak, hogy „odatörekedjek”, bemutatkozzam. Néhány hónapja keresett meg, hogy vállalnám-e, hogy a vendége legyek, ennek talán az öregedésről készült antológiához is köze van, aminek felkért szerzője voltam.
A személyes ismeretségek hiánya egyébként teljes mértékben fel is szabadította a beszélgetéseket, mert az egyetlen összekötő kapocs, közös nevező az irodalmi szöveg volt – számolt be a tapasztalatairól Lovas Ildikó.
– Albahari, az egyik legnagyobb író, de ez ott, a pódiumon teljes mértékben észrevehetetlen. Humora, figyelme a vendégére koncentrál, a nagysága pedig éppen abban mutatkozik meg, ahogyan segíti vendégének az írói, emberi megmutatkozását, megnyilatkozását, ahogyan oda tud figyelni a leírt mondatokra. Abban, ahogyan a leírt mondatokból, pontosan, precízen és empátiával megfogalmazza, lelken ragadja az írói attitűdöt, a momentumokat, fogódzókat.
Egy ilyen beszélgetésben nem kerülhető meg az írói szerepről alkotott elképzelés. Beszéltem tehát arról, hogy a regényeim, a szövegeim szempontjából mennyire fontosak a történelmi munkák, tanulmányok, a jelen és múlt párhuzamos „nyomozása”. Nem kerültem meg, hogy ez szerintem nem lehet mentes a politikától, akár a szerepvállalástól, az összeütközéstől, viták vállalásától sem irodalmi, sem közéleti szempontból. Egyébként azt, hogy ez mennyire így van, másnap a kanadai filozófussal való beszélgetés bizonyította, amelynek hallgatósága erőteljes aktuálpolitikai kérdéseket is feltett az európai történések, az amerikai elnökválasztás, az egyetemi oktatás színvonala és a felsőoktatás szervezésbeli kérdései (a torontói egyetem filozófiatanára Mark Kingwell), és annak kapcsán, nyitáskényszerben van-e a nyugati filozófia.
Ugyanakkor az identitás problematikája erőteljesen jelen volt a francia nyelven alkotó, de magát a francia kultúrától elkülönülésben meghatározó irodalmárral való beszélgetésben. Ebben Albahari mellett én is részt vettem, nagy élmény volt felszabadultan beszélni arról, hogy az irodalmi művekben az identitás miképpen tud a hősökön keresztül megszólalni, megsokszorozódni, ugyanakkor milyen rétegezett, mély és bonyolult kérdés ez.
Mi volt számodra a legtanulságosabb a beszélgetésben?
– Arról beszélni, hogy a végére értem egy írói folyamatnak. Bizonyos kérdésekre magyar íróként csak úgy adhatsz választ, ha saját magad marod fel a bőrödet, csontig hatolóan. Három olyan regényt – belső összefüggései trilógiává is teszik – írtam, amelyet feladatomnak tekintettem, a Kijárat az Adriára, amely Jugoszlávia szétesésének története, a Kis kavics, ami a művészet és politika viszonyrendszerét boncolja a képmutatás kérdésén keresztül, hogy ha valaki nem volt párttag (valamelyik diktatúrában), de élvezte annak minden előnyét (Leni Riefenstahl is ilyen alkotó volt), akkor megtagadhatja-e a szembenézést. Ő hosszan élt és megtagadta. Szomorú tanulság, de az élet már csak ilyen. Talán ezért kell az irodalomnak másmilyennek lennie. A Cenzúra alatti, logikus folytatása volt a másik kettőnek, elvezetett a történelem egyik legszomorúbb időszakához (1918–1944), a Trianon következtében vagonlakóvá lett 500 000 magyar sorsához, akik feje fölül sokszor a szó legszorosabb értelmében tűnt el az ország, lakóhely, munkahely, a megélhetést jelentő föld… A ’30-as években a zsidótörvények megszületését és az 1944-es deportálásokat megelőzte a velük való nemtörődés, miközben a politika teli szájjal szállt síkra… miért is? Számomra ez volt a legkegyetlenebb szembesüléseket magával hozó belső út. A történészek, akik arról az időszakról írtak – kapitális kötetekről beszélünk –, nem „színesítik” mondjuk Kosztolányi feleségének, Harmos Ilonának a Tüzes cipőben című megrázó erejű munkáját, hanem feltépnek minden réteget a lélekben.
Mi volt az a központi téma, amely állandó jelleggel vissza-visszatért a beszélgetésekben?
– Az identitás volt minden beszélgetés középpontjában. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy soha nem az identitás, hanem a történelem felől kell közelíteni. Ebből is látszik David Albahari koncepciója, hogy miképpen rendel egymás mellé a világ különböző pontjairól érkező embereket. Ha az irodalmi alkotás történelmi szemszögből közelít a művészet felé, és így fogalmaz az identitásról, nem pedig a megmondás kényszerében, akkor ezek kölcsönhatása/párbeszéde olyan egységet hoz létre, amely segíti az olvasót, hogy többet megértsen a világból.
Én egyébként nagyon szerencsésnek érzem magam, mert a regényeimet, novelláimat Vickó Árpád kivételes fordításával új minőséget teremtő munkájának köszönve ismeri a zágrábi közönség.
|
Szabadkán sor kerül a Szentháromság-szobor avatására, amely restaurálásának és az eredeti helyén való felállításának Lovas Ildikó volt a kezdeményezője. Milyen érzések kerítik hatalmukba most, hogy siker koronázta az erőfeszítéseket? – kérdeztük tőle. – Tavaly karácsony előtt, egy délelőtt, amikor elmentem a még befejezetlen, de már a régi helyén álló Szentháromság előtt, tiszta és kék volt az ég, az aranyozása ragyogott, körülötte az ostorfák kopasz ágai az ég felé kapaszkodtak, s miközben „köszöntöttem” a szobrot, arra gondoltam, a legnagyobb ajándék, ami történhet, hogy az ember részese tud lenni a saját városa történetének. A várost ugyanis örökségbe kapjuk és felelősséggel tartozunk érte. Nem mindegy, milyen irányba mozdítjuk, képesek vagyunk-e vállalni a közös emlékezetet annak érdekében, hogy egy lepusztult állapotában is gyönyörű város egykor volt lakóinak, építőinek, alkotóművészeinek attitűdje képes legyen visszaköszönni egyrészt a kortárs művészetekben, másrészt a kulturális turizmus kereteiben a kulturális örökség őrzésével, bemutatásával. 2004-ben, amikor a holokauszt 60. évfordulója kapcsán kezdeményeztem, hogy a városháza tervezőinek, Komor Marcellnek és Jakab Dezsőnek állítsunk emléket, ugyanaz a szándék és cél vezérelt, mint a Szentháromság kapcsán. A borzalmakkal is terhelt közös múlt létező, várost alkotó csodája. Ebbe szerintem a központ épületeinek lebontása nem fér bele, azok következményeivel úgy kell együtt élnünk, hogy közben nem szűnünk meg hinni abban, hogy a műemlékvédelem és az örökségvédelem egyszer fontosabb lesz minden másnál. És akkor majd nem kell elkeríteni Biró Károly polgármester egykori háza előtt a járdát, hogy ne szakadjon a fejünkre az erkély. Sőt, megkockáztatom: Biró Károly-szobrunk is lesz. Hiszen neki köszönhetjük a városházát, a Zsinagógát és a palicsi épületegyüttest. Tulajdonképpen Szabadka európai, közép-európai arculatát, amit 1815-ben kezdtek megalapozni a szabadkaiak, amikor felállították a város első köztéri szobrát, a Szentháromságot. |
