Az elmúlt hétvégén Topolyán és Zentán vendégeskedett Tóth Krisztina, a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjával, József Attila- és Márai Sándor-díjjal, valamint számos egyéb rangos elismeréssel is kitüntetett író, költő és műfordító, akinek műveit Európa-szerte mind több nyelvre fordítják le. Az írónő a zentai irodalmi estjét követően nyilatkozott lapunknak a vers- és prózaírásról, a képzőművészetről és azokról a dolgokról, amelyek a mindennapok során foglalkoztatják.
– Az első kötetem ’89-ben jelent meg, majd nem sokkal azután, hogy végeztem az egyetemen, ’94-ben a második is napvilágot látott. Akkoriban még prózát nem írtam, kizárólag verseket alkottam. Csak a 2000-es évek közepén kezdtem el prózát is írni, addig tulajdonképpen eszembe sem jutott. A harmincas éveim közepén jártam, amikor egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy jó lenne történeteket mesélni, jó lenne nagyobb térben gondolkodni, mint amit a vers kerete megenged számomra. Szobrászhasonlattal élve ez egy kicsit olyan volt, mintha addig csupán érmeket készítettem volna, és egyszer csak elkezdtem volna arra vágyni, hogy nagyobb szobrokat is alkossak. Azóta prózát is írok. Általában már az alapanyag meghatározza, hogy miből lesz vers és miből próza, ugyanis mivel párhuzamosan csinálom a kettőt, az, ami történetszerű, vagy csupán egy olyan jelentre épül, amiben egy történet magja rejlik, inkább tűnik prózaalapanyagnak, mintsem versalapanyagnak. Habár olykor az is előfordul, hogy a dolog a kettő között csúszkál, hiszen a versekben is vannak narratív elemek, sőt, sokszor ott is megjelenik egy-egy történet vagy történetfoszlány – magyarázta Tóth Krisztina, aki elmondta, ha új szöveget kíván létrehozni, akkor előtte mindig igyekszik kialakítani a szöveg világát, valamint azt is meghatározza, hogy az adott szöveg milyen regiszterben szólaljon meg.
A MIKROTÖRTÉNETEK FELŐL ELINDULVA
– Biztos vannak felismerhető vonásai az írásaimnak, mint például az, hogy általában az apró részletekből szeretek kiindulni, azokból a hétköznapi történetekből vagy apró mozzanatokból, amelyek hirtelen többet kezdenek jelenteni számomra saját maguknál, mert megmutatkozik bennük valami a közös emberi tapasztalatból és sorsból, tehát általában a mikrotörténetek és a pici képek felől szeretek elindulni, a lehető legpontosabban rögzítve azokat, olyan módon, hogy megmutathassanak valamit a mögöttük rejtőző sorsokból, illetve magából a korszakból is, amelyben játszódnak – fogalmazott Tóth Krisztina, aki elmondta, az írás tulajdonképpen valamiféle rendcsinálást is jelent számára, hiszen közben újragondolja, és új rendszerbe foglalja mindazt, amit a világból a fejében tárol. – Mindez olyan értelemben egyensúlyteremtésnek tekinthető, hogy ha valami nagyon bánt, vagy foglalkoztat, akkor megpróbálok valamilyen történetet kreálni belőle. Magában a történetben viszont soha nincs megoldás. Azért nem próbálom meg megoldani a világot, mert azt gondolom, hogy az hamis dolgokat eredményezne. A meggyőződésem, hogy a műveknek nem az a feladata, hogy közvetlen megoldásokat kínáljanak, hanem sokkal inkább az, hogy segítsenek feltenni az égető kérdéseket. Az írás alapvetően valamiféle pakolgatást jelent, amelynek során az ember megpróbál rendet rakni a fejében, ugyanúgy, mintha egy szekrényben próbálna rendet tenni. Éppen ezért szinte mindig azokról a dolgokról írok, amelyek kapcsán a legnagyobb káoszt érzékelem, hiszen azokkal kapcsolatban érzem a leginkább szükségét annak, hogy megpróbáljak rendet tenni – hangsúlyozta az írónő, akinek életében az írás mellett egészen fiatal kora óta meghatározó szerep jut a képzőművészetnek is, hiszen egykor képző- és iparművészeti középiskolába járt, később pedig éveken át üvegkészítő művészként tevékenykedett.
SZÍNES ÜVEGABLAKOK
– Sokan tudják rólam, hogy több mint tíz éven át abból éltem, hogy üvegablakokat készítettem, amit azonban semmiképpen sem neveznék kényszerből végzett tevékenységnek, hiszen az nagyon boldog időszaka volt az életemnek. Korábban, még a fiam érkezése előtt öt éven át a budapesti Francia Intézetben szerveztem kiállításokat, az sokkal rázósabb időszaka volt az életemnek. Napi tíz-tizenegy órát dolgoztam, ami mellett nagyon kevés energiám maradt arra, hogy írjak. Ezért egyre inkább azt éreztem, hogy ez hosszú távon nem lesz jó. Egyre idegesebb voltam attól, hogy a valódi munkámat nem tudtam úgy végezni, ahogyan szerettem volna. Aztán úgy döntöttem, hogy felmondok, ami igen nagy megkönnyebbülést jelentett számomra, annak ellenére is, hogy gyakorlatilag a semmibe kellett kilépnem, hiszen amikor a fiam megszületett, nem volt állásom. Akkor találtam ki, hogy létrehozok egy üveges műhelyt, hiszen az olyan tevékenységet ölel fel, ami amellett, hogy érzéki örömet jelent számomra, kiváló lehetőséget kínál arra is, hogy közben szabadjára engedjem a gondolataimat. Ez egy meglehetősen boldog időszak volt számomra. Noha fizikailag sokszor nagyon elfáradtam, rengeteget vissza is kaptam mindebből, hiszen színes üvegekkel dolgozni csodálatos dolog, olyan, mintha az ember újra gyermekké válna, és játszana, arról nem is beszélve, hogy ha egy épületbe beraknak egy ilyen színes üvegablakot, akkor az a fényeivel az egész belső teret képes megváltoztatni, aminek megtapasztalása során fantasztikus dolgok történnek az emberben – újra meg újra átéli azt a bizonyos csodát. Aztán lassan áthelyeződtek a hangsúlyok, mert egyre több nyelvre fordították le a köteteimet, egyre több helyre hívtak, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem muszáj üvegkészítéssel foglalkoznom, hiszen az irodalomból is meg tudok élni, így az üvegezés a hobbin maradt – hangsúlyozta Tóth Krisztina, aki elmondta, az őt körülvevő világban sokszor tapasztal ugyan aggasztó dolgokat, ám mindig meg lehet találni a szépséget a világban. – Megpróbálok derűt közvetíteni mind a gyermekeim, mind az engem körülvevő emberek felé – – magyarázta.
,,SZERENCSÉSNEK ÉRZEM MAGAM”
– Az embernek óriási erőt tud adni, ha a világban meglátja a rendszert, az összefüggéseket – engem ez tölt el a legnagyobb gyönyörűséggel, valamint a rímekre való rácsodálkozás. Valami ilyesmit szeretnék közvetíteni a gyermekeim felé is, annak érdekében, hogy képessé tegyem őket is ezeknek az összefüggéseknek a felismerésére. Sok nyomasztó gondolatom van a világgal kapcsolatban, és általában ezekről írok a műveimben. Óriási örömet jelent ugyanakkor számomra az, amikor írok valamit, és a mondataim megtalálják az olvasóikat, és érzem azokon az embereken, akikkel találkozom, hogy értik azt, amit mondani akarok. A legnagyobb csoda viszont az, amikor az, amit írok, fordításban is eljut valakihez, és az egész lényéből sugárzik, hogy megértette azt, amit én abban a könyvben el akartam mondani. Szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy az a munkám, amit a világon a legjobban szeretek csinálni. A fiam éppen pályaválasztás előtt áll, és sok szülővel ellentétben mindig azt tanácsolom neki, csinálja azt, ami a leginkább örömet szerez neki, hiszen azt egészen biztosan jól fogja csinálni, és akkor minden valószínűség szerint meg is fog tudni élni belőle. Azt kell csinálni, ami a leginkább örömet szerez az embernek, nem azt, ami a legtöbb pénzt hozza számára, hiszen azáltal rettenetes kényszerpályák tudnak kialakulni. Biztos vagyok abban, hogy nem szerencsés, ha egy élet kompromisszumok sorozatára épül. A kényszerpályákról többnyire nem lehet visszatérni, az évtizedes kerülőutak csak nagyon ritkán végződnek sikeresen – vélekedett Tóth Krisztina, a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjával, József Attila- és Márai Sándor-díjjal, valamint számos egyéb rangos elismeréssel is kitüntetett író, költő és műfordító.
