Az idei zEtna Irodalmi Fesztivál programjának egyik izgalmas fénypontja volt Sinkovits Péter beszélgetése a jeles magyarországi tibetológussal, műfordítóval, József Attila-díjas íróval – Sári Lászlóval.
A dialógus elején Sári mesélt a gyerekkoráról, arról, hogyan került először kapcsolatba a rádiózással, és elmondta, mindig – ma is – „szófogadó gyermek” volt, elfogadta mindazon izgalmas dolgokat, amiket az élet kínált számára, és csinálta mindazt, amit mondtak neki – ám hogy az élet honnan osztja a lapokat, miket kínál, ezzel mit akar elérni, hasznunkra akar-e lenni, vagy ellenkezőleg, jégre akar vinni bennünket, arról fogalmunk sincs. De jó lenne úgy meghalni, hogy addig megsejtünk minderről valamit.
Ami a műfordítást illeti, szintén véletlenszerűen jött el az életében, nem szánta fő tevékenységének, aztán mégis valahol azzá vált. Egy tibetológus mi mást is csinálhatna? Olvassa a tibeti szövegeket, aztán ha valami nagyon megtetszik neki – egy szöveg, egy vers, egy gondolat –, kényszert érez, hogy azt megossza a szélesebb közönséggel is. Lefordítja, közzéteszi. A kontaktust nem lehet megúszni. Úgy véli, valahol ugyanez a titka a rádiózásnak is. És minden másnak, amivel foglalkozik. Ha találsz valami fontos vagy szép dolgot, ami mást is érdekelhet, akkor azt megosztod a nyilvánossággal – aztán persze kíváncsian figyeled, milyenek a reakciók, egyáltalán vannak-e. Ha érdekel másokat, amit csinálsz, akkor folytatod, még lelkesebben, mint előtte. Ha viszont nem érdekli őket, akkor esetleg elgondolkodsz, hogy valami egészen mással kezdj el foglalkozni. Az embernek önzésből is szüksége van a kontaktusra, a kifelé fordulásra és a visszajelzésre, véli. Aztán ami a fordítást illeti, a tibeti versek mellett „valamiért” rengeteg orosz drámát – köztük borzasztó rosszakat – is átültetett magyarra; persze a régi rendszerben. Egyedül ő tudott jól oroszul akkor a rádióban, amikor ott dolgozott, és a szovjet drámák szemléjét minden novemberben meg kellett szervezniük.
Számunkra, magyarok számára Sári fedezte fel Cangjang-Gjaco, a 6. dalai láma szerelmes verseit – aki igen különös figura volt: nappal a palotájában intézte az országos ügyeket, esténként viszont inkognitóban a bordélyokban és kocsmákban énekelte saját szerelmes verseit. Sári elmesélte, hogy ez a láma fiatal kora ellenére – 23 éves korában már meg is halt – nagyon képzett filozófus szerzetes volt. Öt kötetet tesznek ki a munkái (ebből csak egy a versek, a többi teológia, csillagászat, nyelvészet és történelem). A bordélyokba nem lumpolni és nőket hajkurászni járt álruhában, hanem „élő istenként” próbálta közelebbről megtapasztalni, vizsgálni a földi életet, annak „sűrejét”. Felelősséget érzett az alattvalói iránt, szerette volna látni, hogyan élnek, boldogulnak, mit szeretnek, mi mozgatja őket, és ettől boldogok-e. Persze – teszi hozzá Sári – azt legtöbbször mi, az „alattvalók”, sem tudjuk, mik is a végcéljaink… Pedig ezt valóban jó lenne megtudni: mire való az emberi élet? A tudomány, a művészet is erre keresi a választ – de ha értelmes emberi lények vagyunk, magunknak is ezt a kérdést tesszük fel. A láma versei – melyekkel nagy sikert aratott, amikor gitáron kísérve magát előadta őket – az „élet sűrejében” szerzett tapasztalatairól, felismeréseiről, következtetéseiről szólnak. Sárit azonnal lenyűgözték, amint rájuk bukkant. Megkapó volt számára a tömörségük, lényegre törésük – ellentétben ugye a nyugati szerelmi lírával, ahol a költő oldalakon át zengi saját fennköltségét, hogy a befogadót is meggyőzze arról –, ahogyan először felmutatnak egy természeti képet, utána egy érzést; és ennyi, megyünk tovább. Nem akarnak meggyőzni semmiről. Általában szólnak a nőről, aminek sokkal nagyobb súlya van, mint hogy mennyire fontos az aktuális szerelmem, vagy éppen én magam mennyire vagyok az. A konkréttal szemben az általánosnál mindjárt felmerül egy filozófia is. Például: A tested hússzirmú virág / temető kertjében nyíló / lelked szélfútta madártoll / a halál szűk ösvényén száll. / A lelkem égi származék / nem érinti a földi lét / szenvedése tűnő felhő / az elborult ég látomás.
Az est további részében a szerző mesélt a Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában című kötetéről, melynek hőse a kínai csan buddhizmus apátja, Lin-csi, akiről egyébként alig tudunk valamit. Sári számára a csan azért szimpatikus, mert szintén nem bonyolítja túl a dolgokat, és csak a lényeggel foglalkozik, ahogyan például a 6. dalai láma is. Filozófia – tele humorral és lírával. A kötet gondolati magját Lin-csi szövegei alkotják, a többit Sári „költötte” hozzá. Ezután született még két rész – ennek továbbgondolása, ugyanebben a stílusban –, amely teljesen saját kútfőből ered.
Ezt követően hallhattunk még arról, hogyan védekezhetünk a halál ellen – erényes életmóddal, tudománnyal és művészettel: európai módra; vagy például reinkarnációval: keleti módra –; a „tökéletes alkotásról”: az Univerzumról és az ezzel diszharmóniában lévő ember kilétéről, akinek élete „makula a Világ arcán”; a mindent a maga helyére tevő halálról mint „a nemlét tisztaságába való visszaűzetésről”; isteni és emberi teremtésről; a sár gyúrásáról és „szellemi heverészésről” – mindezt rendkívül izgalmas módon, egyszerre keleti és nyugati szemszögből megvizsgálva, ahol a hallgató hol egyetért a mesélővel, hol legszívesebben a szavába vágva szállna vele vitába, mindenesetre végig abszolút módon le van kötve a figyelme. Mint amikor „nembeli lényegünk csúcsain vagyunk”.
