Hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntötték Balogh István írót, költőt nemrég a Zentai Alkotóházban, ahol az ünnepi rendezvény keretében bemutatták a szerző Mágikus fészkünk című nemrég megjelent tárcakötetét is, amely a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában látott napvilágot. Balogh István Sinkovits Péter költő, író, újságíró kérdéseire válaszolva mesélt gyermekkorának meghatározó helyszíneiről, egykori tanárairól, a gimnáziumi éveiről, az irodalmi és a pedagógusi munkásságának kezdeteiről, valamint a tárcáiban megjelenő világ sajátosságairól. Az alábbiakban ennek a beszélgetésnek a szerkesztett változatát olvashatják.
– Zentáról 1976-ban mentem el, akkor költöztem Szabadkára, ugyanis akkor választottak főiskolai tanárrá. Két évtizeddel később az országból is elmentem, mégis úgy érzem, most több közöm van Zentához, mint akkor, amikor szabadkai voltam. Sokféle emléket őrzök a városról, hiszen nemcsak képek jelennek meg előttem, ha Zentára gondolok, hanem ízek is, mint például a nagyanyám krumplis vagy kolbászos paprikása, hiszen a mi gyerekkorunk eléggé hústalan időszak volt, nagy dolognak számított, ha hetente kétszer jutott húsétel, azok az ízek mégis benne vannak a lelkemben. Egyetlen utca van, amit áldott utcának nevezek, ez az áldott Tópart utca, annak ellenére, hogy nem éltem ott túlzottan hosszú ideig, hiszen a Tyúkpiacnál például sokkal tovább éltem, mégis ott kezdődött meg az önállóságom, ott tettem meg az első lépéseket az önállóságom felé. Akkor még nem volt nagy forgalom, és először a bátyámmal együtt jártam óvodába, ami akkor a Kard utca elején volt, és a Csonka-lejárónál kellett befordulni, később pedig, amikor a bátyám iskolába indult – mivel három évvel idősebb nálam, nem nehéz kiszámítani –, négyéves koromtól egyedül. A házunk a Kolónia utolsó utcájának az utolsó háza volt, így a Szent Jánostól kezdődően nem kellett elfordulnom, végig egyenesen lehetett menni, úgyhogy anyámnak nem volt nehéz egyedül elengednie, hiszen nem tudtam eltévedni a hazafelé vezető úton. Az az utca mindig előjön az emlékeimben. Akkor még ismertem az ott élő embereket is. Később, amikor már tanár voltam, úgy adódott, hogy három évig a templomtéren laktam. Azoknak az embereknek, akik a gyerekkoromban még fiatal emberek voltak, a java része akkorra már nyugdíjas lett, és amikor esténként kiültek a ház elé, megismertem őket, és ők is tudták, ki vagyok, hiszen a szüleimmel egykorúak voltak, ismerték is egymást. Szintén meghatározó helyszíne a gyerekkoromnak a Tisza-part és a Bátka is, amelyről azt hittük, hogy nem is Zenta, aztán kiderült, hogy mégis Zentához tartozik, csak kevesen tudják. Ha Zentán járok, ma is az első teendőim közé tartozik, hogy megnézzem a Tiszát, sőt, amióta megvan a Révész-szobor, azóta mindig kimegyek, és köszönök neki, szépen, hangosan. Ránézek, és biztosan ő is visszanéz rám. Nekem ez jólesik, lehet, hogy az, aki hallja, furcsán néz rám, de cseppet sem érkel. Ezek a képek és ezek az ízek azok, amelyek elsőként eszembe jutnak a városról, érdekes módon édesanyám főztjének az ízei még nem, habár azt hiszem, az unokák mindig a nagymama főztjével álmodnak, így valószínűleg inkább a fiam álmodja az anyámnak a főztjét – mesélte Balogh István, aki gyermekkorának meghatározó helyszínével, a Bátkával kapcsolatban – amelyre a kötet címében szereplő mágikus fészek is utal – elmondta, a mágikusságát egyebek mellett abban látja, hogy nem engedte magát elszakítani Zentától.
– Fontos tudnunk, hogy a zentaiak hajdan, a 19. század végén, annak a kilencvenes éveiben, amikor itt, a mi tájunkon vágták át a Tisza-kanyarokat, néhány esztendőre szinte meggazdagodtak, hiszen volt helyben munka, elmehettek ásni az új Tisza-medreket, így néhány éven át szinte nem is volt munkanélküli Zentán. Egyrészt tehát nagy öröm volt ez, másrészt viszont a Tiszánk elvesztette azt a csodáját, ami addig megvolt. Három nagy kanyarja eltűnt. A Pána, ami Zentán van, tulajdonképpen torontáli föld, a Budzsák, ami odaát van, és mindenki bánátinak tudja, mert az ottani telekkönyvekben van, az meg éppen bácskai föld. Ezeket elcserélték egymással. A harmadik kanyart, a város alatti bátkai kanyart szintén átvágták, de azt nem volt mire elcserélni. A bürokrácia egyszerűen továbblépett, és Bátka mind a mai napig a zentai telekkönyvben van, hiába található a Tisza bal partján, most is Bácskához tartozik. A mágikussága abban áll, hogy akkor, amikor a Tisza országhatár lett, hiszen az is volt többször is, köztük például 1941 és ’44 között, amikor Bácskát Magyarországhoz csatolták, Bánátot pedig a németek szállták meg, a zentai magyarok akkor is ugyanúgy jártak át művelni a bátkai földeket, ugyanúgy járt a bátkai komp is, mintha mi sem történt volna. Jómagam gyermekkoromban, ’57-ben mentem le először Bátkára, ami szinte ünnepi pillanat volt számomra. Korábban sosem láttam, hogy a szüleim földet vásárolnak, hiszen mivel az apám kőműves volt, így nem volt földünk, se földéhségünk. Na de volt egy félholdnyi eladó a nagynénéméké mellett, és a szüleim kaptak rajta, elmentünk megnézni, és azon a vasárnapon mi is szőlőtulajdonosok lettünk. Attól kezdve 1989-ig megvolt az a szőlő, és én gyerekfejjel, sőt később felnőtt fejjel is gyakran lejártam oda, vittem a fiamat is, és most, nemrég az unokám rám pirított, hiszen az intézet munkatársai százvalahány képet feltettek az internetre a bátkai kompon megtartott könyvbemutatóról, és amikor az unokáim nézegették ezeket a képeket, az egyikük azt mondta: „Tata, elvittél a zentai strandokra, de én hogy nem voltam Bátkán?” Magam is megdöbbentem ezen, de bevallom, furcsa módon eszembe sem jutott. Pedig annak idején nagyon fontos volt számomra. Bátka csodája abban állt, hogy ott az emberek ismerték és szerették egymást. Emlékszem, láttam a házaspárokat oda járni, és láttam a néniket, akiknek két kosár volt felkötve a biciklijükre, az egyik üres volt, abba került a szőlő, illetve az egyéb gyümölcsök, a másikban pedig a kiskutya pihent, hogy ne legyenek egyedül. Érdekes volt, nagyon emberi, ugyanakkor szomorú is, hiszen férfiak alig voltak. Furcsa ez, a nők csak erősebbek, jobb teremtményei az Úristennek, mint mi, férfiak. A nők még oda jártak, a férfiak meg már rég kiköltöztek – általában az Alsóvárosi – temetőbe. Jobbára az alvégi, Tisza-parti részen élők jártak Bátkára, és mi is úgy kerültünk oda, hogy amikor visszajöttünk Magyarkanizsáról, ahol ’55-től ’57-ig éltünk, akkor apám az Alvégben vett egy kis házat, amelyet – mivel kőműves volt – gyorsan felépített, így lett egy nagyobb házunk, és mi is alvégiek lettünk, mi is Bátkára jártunk. Azok az emberek folyamatosan segítették egymást, és talán nem túlzás azt mondani, egymásért is éltek. Néha olyan csodát éltünk meg – anyámnak nagyon jó hangja volt, és nagyon sok nótát tudott, de még több népdalt –, hogy amikor anyám rákezdett egy dalra, a szomszédasszony is vele tartott, majd a távolabbi szomszédasszony is bekapcsolódott, és a fél Bátka együtt énekelt, annak ellenére, hogy akár ötvenméternyi távolságra is voltak egymástól az emberek. Idősebb asszonyok voltak, és mindig szép szerelmes leánydalokat énekeltek, biztosan a leányságuk jutott róluk eszükbe, és ez különösen szép volt. Szerintem még tán a lovacskák is velük dünnyögtek. Különleges állapot volt, egyfajta ajándéka a napnak, amelynek során agyon ugyan már nem tudta magát dolgozni az ember, hiszen idősebb volt, de csak elfáradt, és a közös éneklés egyfajta megnyugvást jelentett számára.
A gimnáziumi éveire vonatkozó kérdésre válaszolva elmondta, azok igen meghatározóak voltak az életében, hiszen nagymértékben hozzájárultak az identitása formálódásához.
– A Zentán eltöltött évek nagyon sokat jelentenek számomra, a gimnáziumban eltöltött évek pedig, azt hiszem, az identitásom kifaragásának és megerősítésének az alapját képezik. A zentai gimiből vittük ugyanis magunkkal azt a kemény identitást, amire mások szinte irigykedve tekintettek. A Forumban folytatott beszélgetések során többször is megjegyezték, hogy: „Na, ti, zentaiak a ti zentaiságotokkal!”, meg egyéb hasonló dolgokat. Úgy vélem, ezek máshol is jelen vannak, csak a zentaiak különösen büszkék a lokálpatriotizmusukra. Nekem a zentai gimnázium örökké egy alma mater lesz. Ma is vissza szoktam magam álmodni oda. A tanáraim közül egyiket-másikat fel is emlegetem a tárcáimban. Nem mondom, hogy akkor nem voltak olyan pillanataim, amikor jobban szerettem volna máshol lenni, hiszen nem voltam minden tantárgyból a legerősebb, de annak ellenére, hogy soha sem voltam a gyengék között, inkább az erősebbek között, Damoklész kardja sosem lebegett a fejem felett. De egy-egy tanárom hatására – akiket akkor még nem is biztos, hogy annyira szerettem és becsültem – később, amikor magam is tanár lettem, és néhány évre felálltam a katedrára, megértettem azt, hogy azokkal, akik velem szemben ülnek, együtt, egymásért kell dolgoznunk. Emlékszem, amikor szegény Dódi bácsi szinte a plafonra mászott, mert miután feladta nekünk a gyönyörű példákat, a tizenhét fős osztályban tizenhét egyes született, majd felajánlotta, hogy írjunk új dolgozatot, amire az osztályelnök azt felelte: „Tanár úr, hagyja, az is egyes lesz!” De egy csomó más eset is eszembe jut most, amikor már magam is nyugdíjas vagyok, és átérzem, hogy ehették magukat a tanárok, ha valami nem úgy ment, ahogyan szerették volna. Szerencsések voltunk, mert voltak olyan tanáraink, akik megtanítottak bennünket a dolgok mögé látni, akik arról is mertek beszélni, amiről nem volt szabad, hiszen a Himnuszt meg a Szózatot ugyan nem tudtuk elmondani órán, de a Zrínyi második énekét azért elmondtam, mert az nem volt tiltott, a tanár pedig, akit Szloboda Jánosnak hívtak, elmondta a történetét, és beszélt a benne szereplő gondolatokról is. Mindezeknek köszönhetőn olyan magyarok lettünk, ami mások számára sem bántó. Soha nem felejtettük el, és nem is felejthettük el azt, hogy kik vagyunk, és azt sem, hogy honnan indultunk és merre tartunk. Ezt jelenti számomra a zentai gimi, meg persze sok minden mást is.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
