A zentai Fehér Miklós saját bevallása szerint olyan, mint bármelyik átlagos egyetemista. Szabadidejében azonban nemcsak focimeccseket néz, hanem (újság)ír, olvas, 2016-ban pedig a Forum Könyvkiadónál megjelent első kisregénye, a Fekete normalitás. Pályakezdésének tapasztalatairól, könyvének második, bővített kiadásáról, valamint terveiről beszélgettünk a fiatal szerzővel.
Hogyan jutottál az első szépirodalmi szövegedtől az első regényedig?
– Valamikor a gimnáziumi éveim közepén kerültem közeli kapcsolatba az írással, erre az időszakra jellemző volt, hogy éjszakai bagolyként funkcionáltam. Egy magányos hajnali órában unaloműzésként kezdtem el írni, az elkövetkező időszakban pedig szokássá vált. Később terápiás jelleggel kiírtam magamból a dolgokat, ezáltal jobban megismertem önmagamat és a körülöttem lévő világot. Ez még ma is megvan, könnyebben átlátom a dolgokat, ha lejegyzem őket, mert a személyes interakciók során a real-time visszajelzésekben gyakran eltévedek, olykor a túl sok inger közül csak a leglényegesebbek jutnak el hozzám, az írással pedig rekonstruálhatóvá válnak a találkozások, egészében elemezhetővé válik egy-egy párbeszéd vagy történés. Mára leginkább az alkotás öröméért írok: egy olyan tudatállapotba kerülök, ahol jól érzem magam, még akkor is, ha lelkileg néha teljesen leépülök a folyamatban.
Ha úgy vesszük, a Fekete normalitás is egy ilyen lelki leépülésről szól – legnagyobb részt egy rehabilitációs intézményben játszódik, ahol tizenéves főhőse öngyilkossági kísérlete után igyekszik visszatalálni a normalitásba. Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával megjegyezted, sokan a könyv elolvasása után sem merik nyíltan megfogalmazni azt, hogy valaki ilyen fiatalon véget akar vetni saját létezésének. Ha jól tudom, személyes tapasztalatokat is felhasználtál az írás során.
– A regény kiindulópontja egy öngyilkossági kísérlet, s nem titkolom, hogy nekem is voltak hasonló tapasztalataim. Az ember nem szívesen beszél ilyesmiről, talán attól fél, hogy ezáltal sebezhetővé válik, a világ pedig ideig-óráig foglalkozik vele, utána könyörtelenül továbbáll, adott esetben eltapossa őt. A Fekete normalitás főhőse, a Fiú belső monológokban gondolkodik az élet nagy kérdésein, fontos erkölcsi dilemmákról elmélkedik, aztán amikor eljut oda, hogy hangosan is ki kellene mondani ezeket, megfutamodik. Szerintem mindannyiunkra jellemző ez a fajta meghátrálás, pedig a legtöbb problémát tautologikus módon csak úgy tudjuk megoldani, ha leülünk, és beszélünk róla. A párbeszéd persze nem jelent azonnali megoldást, de indítója lehet a cselekvésnek, a változásra való hajlam felerősödésének. Legtöbben félünk a változástól, mert ismeretlen, nem látjuk, mit hoz számunkra a következő forduló, de személyiségfejlődésünk szempontjából rendkívül lényeges. A kórházban eltöltött öt nap volt, amiből meríteni tudtam, főleg a közeg hatott rám. Bár a tapasztalatok alapján legtöbben túlbecsülik a regény valóságtartalmát, hiszen nagyobb része fikció, tény, hogy akadtak mozzanatok, karakterjegyek, amelyeket a bent tartózkodó betegekről mintáztam. Néha olyan személyek tartják valóban megtörténtnek a leírtakat, akik ott voltak mellettem a nehéz pillanatokban. Ilyenkor maga a szerző is elbizonytalanodik, akkor ez most tényleg így volt, vagy mégsem. Számtalanszor tettem fel magamnak ezt a kérdést, de azt hiszem, képtelenség ugyanúgy elmesélni a világ történéseit, ahogyan végbemennek. A papírra vetés pillanatában a szubjektum érzésvilága, emlékezete és fantáziája vezeti az alkotó kezét.
A regény kétharmadánál egy éles váltást követően a távolságtartó harmadikból első személyűre vált a narráció, és úgy tűnik, a főszereplő Fiú ettől a ponttól kezdve kísérel meg megbékélni önmagával. Nem érezted kockázatosnak a döntést, hogy fellebbentsd a fátylat az elbeszélő kilétéről?
– Ennek a döntésnek a kockázatosságát most érzem igazán. A szöveg formálásakor teljesen nyilvánvaló volt, hogy a karakterfejlődés szempontjából szükséges ez a váltás, technikailag szinte semmilyen akadályt vagy nehézséget nem jelentett, kényelmesen éreztem magam mindkét szerepben. Szükséges volt ez a lépés, a Fiú önmagával való megbékélése és megismerése érdekében. Tisztában voltam vele, hogy elkerülhetetlen lesz az azonosítás. Egyfajta játék ez az irodalomban, amikor a szereplőket, legtöbbször a főhőst a szerző hasonmásának tekintik, olykor azonban még most is elképedek. Bár szívesen mondanám, hogy a valóság nem olyan groteszk, mint az alkotásé, a világot szemlélve aligha lepődnék meg még bizarrabb események láttán.
A szenttamási Gion Nándor Emlékház és az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet ifjúsági regénypályázatának első helyezettje lett a kéziratod. Egy szerzői szövegedben vallasz arról, amikor értesültél a zsűri döntéséről, elmaradt az ilyen esetekben elvárható katarzis: ugyanúgy érezted magad, mint bármikor máskor. Azóta eltelt közel egy év. Milyenek és hogy érintenek a regényeddel kapcsolatos visszajelzések, azaz változott-e a helyzet: másmilyen most elsőkönyvesnek lenni?
– Röviden és tömören: nem. Két betűvel bővebben már: talán. Ha hosszabb válaszba kezdek, azt kell mondanom, mindenképpen változott a helyzet. Nem azért, mert én másképp érzem magam: ugyanúgy kelek, s fekszem, vannak jobb és rosszabb napjaim, nem viszonyulok eltérően az emberekhez, ők viszont hozzám, nos… Egyesek szerint nem normális az, ha valaki huszonévesen regényt ír, ad ki, de bizonyos szempontból az egész alkotás a normalitás skáláját kérdőjelezi meg. A legszűkebb környezetemben, hála istennek, semmiféle átalakulás nem történt, ha viszont kiszélesítem a megfigyeléseket a tágabb ismeretségi körre, vagy a teljesen ismeretlen emberekre, akkor felfedezhető pár érdekes dolog. Akadtak visszajelzések, melyekben az olvasók hasonló élményekről számoltak be, és köszönetet mondtak, hogy szembesítettem őket önmagukkal. Ez mindenképpen dicséretre méltó, még akkor is, ha csak előttem tárulkoznak ki. Ilyenkor konyhapszichológussá lépek elő, próbálok velük beszélgetésbe elegyedni, meséljék el a saját történetüket.
Örvendetes, hogy tavaly decemberben megjelent a könyved második, átdolgozott kiadása. A könyvtárgy ránézésre változatlan, ám tüzetesebb vizsgálat után feltűnik, hogy egy fejezettel bővült a szöveg. Milyen egyéb változásokkal találkozhatunk?
– Ezúttal is voltak ötletek, Kincses Endrével, a könyv illusztrátorával azt taglaltuk, hogy átfordíthatnánk inverzbe a fedőlapot, de maradtunk az eredetinél, így könnyedén azonosítható maradt a kötet. Az új fejezet egy átkötő szöveg a regényben, valamelyest árnyaltabbá teszi az átmenetet a Fiú életében, érthetővé válik, miért és hogyan köt ki végül ott, ahol. A fejezetek iniciálékkal kezdődnek, melyek a műszaki szerkesztő munkáját dicsérik, valamint oldaltöréseket iktattunk be azoknál a részeknél, ahol idő- vagy térbeli változások történnek.
A mindkét kiadásban változatlan bemutatkozó szöveged egyik figyelemre méltó mondata szerint polihisztor szeretnél lenni egy polihisztormentes világban. Hogy állsz ezzel a törekvéssel, és mit olvashatunk tőled a közeljövőben?
– Meglehetősen keveset írtam az elmúlt két-három hónapban. Folyamatosan jegyzetelek, de a legvégső esetben jutok el addig, hogy időt szánjak rá. A szépírás most nem prioritás. Ha az lenne, találnék rá időt, és ha majd újra az lesz, születni fognak új szövegek. Az újságírás és a tanulmányírás azonban továbbra is jelen van, ezekből eredően egyre több témában van alkalmam elmerülni, újabb ismereteket szerzek, ráadásul a komfortzónámból is kiléphetek. Az írás segítségével fedezem fel a világot, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, ha túl sokat akarok fogni, idővel kicsúsznak a kezeim közül a dolgok. Rengeteg mindenhez nem értek, és sok olyasmi van, amelyhez soha életemben nem is fogok, mert nem érdekelnek. Máshonnan kellene elvennem rájuk az időt, a személyközi viszonyaim viszont túl sokat jelentenek nekem ahhoz, hogy lemondjak róluk. És hogy mit olvashattok tőlem a közeljövőben? A regény írása során bevált a babona, hogy senkinek nem mondtam semmit, azt hiszem, ehhez a furcsa hagyományhoz most már ragaszkodni fogok.
