– Lovas Ildikó szépírói munkásságát ismerve azt is tudjuk, szerteágazó opusú íróról van szó – indította az írónő Rózsaketrec című legújabb könyvének újvidéki bemutatóját Brenner János, a kötet szerkesztője és az est moderátora. A kötetben közölt negyven írás három egységből áll össze regénnyé. Az írónő elmondása szerint a cím alatt álló megjelölésről döntött elsőként – hiszen a közölt szövegek sem nem novellák, sem nem elbeszélések –, és ahogyan ezek kirajzolódtak előtte, világossá vált számára, hogy ez egy prózakötet, ami végül önmagától formálódik regénnyé. Két szöveg kivételével minden, korábban már megjelent íráson eszközölt módosítást; van olyan, amit éveken, másokat hónapokon keresztül írt át és szét, és ez volt számára a legnehezebb, de egyúttal ez határozta meg a sorrendet is. A három nagy egység címe három generáció, a középkorúak nyugalmának, a huszonévesek valóságának és az idősek elbeszélői nézőpontjának tapasztalatait közvetíti, a szövegek terei pedig Szabadkára és a környékén található tanyákra, szőlőkre és Palicsra koncentrálódnak.
– Mindig szűk tereket járok be. Nagyon nehéz volt kitörni abból a számomra megfogalmazott térből, ami az első könyvemben, a Kalamárisban megjelent, és aminek a borítóját Maurits Ferenc tervezte. Ott is egy szabadkai részlet jelenik meg: egy ablakban könyöklő kislány, amit ő pirosra festett. Amikor Blaskó Árpád megcsinálta a Rózsaketrec fedőlapját, elég döbbenetes élmény volt felfedezni, hogy újra megjelenik egy fehér színű könyvem, aminek egy piros momentum a lényege. Ez egy olyan fajta kontinuitást jelent – elsősorban bennem –, ami akkor is jó, ha koincidencia, mert egy közös tér megélésének adja az alapját, ami a vajdasági magyar létezés, vagy művészet, vagy irodalom, vagy kulturális élet – nevezzük bárhogyan is. Teljesen mindegy, hogy mekkora tereket járok be – egyetlen téren, egyetlen pici utcában, egy házban vagy udvarban mindet meg lehet találni és mindent le lehet írni, mert a létnek a tapasztalata vagy a létbevetettség, vagy az, amit a világunkról gondolunk, az belőlünk van. A vidékiség, a bezárkózás vagy a bezárkózottság problémáját úgy oldottam föl, hogy vállaltam ezt – emelte ki az írónő.
A könyv térképzeteinek fontos eleme a Palicsi-tó, amely egyben egy motívummal bíró közeg is. A szerző elmondta, a tónak számára nincs különösebb jelentősége, annak viszont van, hogy mit jelent egy adott élethelyzetben: a belefulladás, az életben maradás, a túlélés, az elbújás, az elmocsarasodás, az iszaposodás, az iszapbirkózás és egyéb kifejezések vonatkozásában, emellett ad egyfajta távlatosságot: nem zárja el a tekintetet, hanem megnyitja azt.
– A létbevetettséget vagy ezt a fehérséget egyszerre jelképezi a tó és az ég, de az iszaposodást, ugyanakkor az elrejtőzés lehetőségét is. Az irodalom nem valamiféle megfogalmazható konkrét üzenet, nem is recept, nem is megoldás, nem is válasz, sokkal inkább kérdések tömege, amik mindannyiunkat foglalkoztatnak. A szövegekben egy adott válasz jelentkezik, de nem „a” válasz.
A kötet egyik mottójából kiindulva a szerző kifejtette, nem mellékes, hogy az irodalom könnyen olvasható legyen, mivel a könyv ma már különös érték, művészeti alkotás. Egyetlen kérése volt a könyv kialakítása során, mégpedig az, hogy a szöveg akár szemüveg nélkül is olvasható legyen, és amikor ránéznek az emberek, kiugorjanak olyan sorok és mondatok, amelyek berántják az olvasót a világába. A grafikai szerkesztő, Blaskó Árpád beszélt a tervezői munkáról, melynek utolsó fázisa a borító volt. Ennél az volt a fő szempont, hogy elegendő teret, szabadságot biztosítson az olvasónak, hogy ezáltal ő maga dönthessen a képi világ különféle elemeinek jelentőségéről. A szerző értelmezésében a nagy fehérségből előtűnő kislány alakjában a létbevetettség és a kiszolgáltatottság jelenik meg, a borító alját képező csíkok akár a purgatóriumot is szimbolizálhatják: a mennyország túl unalmas, a pokol viszont túl sok, a purgatóriumot ellenben el lehet viselni, mert ebben van izgalom és szórakozás is. Az életet ellenben azok a vizuális egységet elválasztó szürke vonalak jelentik, melyek közé a cím ékelődik. A közönség a bemutató végén ízelítőt kapott a borítón visszaköszönő piros pelerinhez kapcsolódó, a családi legendáriumból származó történetekből, majd a könyveiben visszatérő kettős narrátori szerepkörök kérdésére válaszolva Lovas Ildikó elárulta, végtelenül untatja az egysíkúság, és szövegeiben a több szálon futó narrációt részesíti előnyben. A Rózsaketrec a teljes összeomlás és a teljes újraépülés könyve, mert vannak benne olyan szövegek, amelyek az ember kollapszusát, aztán az egyén újrafelépülését tárgyalják, ehhez pedig szükség volt egy olyan szórakoztató hősre, mint Mónika Beáta, akinek a nevében is megfogalmazódik a kettősség.
– Amikor az ember leül írni, két fontos dolog van: nemcsak a leírt mondatok, hanem a kihúzott mondatok. A kihúzottak sokszor fontosabbak, mint a meghagyottak, mert azok jelentik a megírt mondatok feszességét. Ezért fontos a folyamatos munka a szöveggel, a folyamatos szétírás, és ezt kegyetlenül kell csinálni, mert különben nem tudunk feszültséget teremtetni a szövegben. Ha a szövegben – vagy bármely más alkotásban – nincs feszültség, akkor az nem ér semmit – vallotta az írás belső munkájáról Lovas Ildikó.
