Lovas Ildikó Rózsaketrec című, nemrégiben megjelent kötetének, regénnyé összeálló prózájának szituációi, helyszínei, történetei tipikus szabadkai/ bácskai/vajdasági, kelet-közép-európai helyzetek, sorsok, utcák, tájak, sőt családok, szerelmek… Mindaz, amit az író az emlékek kútjából felszínre hoz – emberek, fényképek, tárgyak –, az olvasó számára ismerősek.
Az írónak milyen kihívás, mennyire nehéz az irodalom eszközeivel, a jelen prizmáján keresztül rögzíteni ezeket az emlékeket – déd-, nagyszülők- és szülők – életének lenyomatait, saját eszmélésünk, formálódásunk időszakát? Itt, e tájon, hogy a könyvből idézzek: „Örökös vándorlás a táj sorsa. Nincs ebben semmi meglepő. „”
– Nem lehet a tájról és benne az emberekről szólva megkerülni azokat a tapasztalatokat, amelyeket a generációk adnak át egymásnak, és amelyek a megkapaszkodásról szólnak. Nem a szónak abban az értelmében, hogy belekapaszkodni a szülőföldbe és minden áron megtartani magunkat, hanem magunkba kell kapaszkodni és megtartani azt, ami a táj, a szülőföld. Magunkba kell kapaszkodni, hogy aztán megtarthassuk azt, ami fontos a számunkra.
A könyvet olvasván – amely nyíltan beszél emberekről, történetekről, akár történelmi eseményekről – felmerült bennem, kérdezzük-e eleget a szüleinket, nagyszüleinket – amíg nem késő – ezekről a dolgokról?
– Nagyon heterogén közegből származom, és szeretem ezt a világot. A könyvből az is kiderül, a családnak a kötődési szálai mennyire szétterjednek Kelebia, Nagyfény, Szeged, Nemesmilitics között, milyen sokfelé ágazik és mennyire nem egyértelmű az identitásunk. Az identitásunkat kell megtalálni, megragadni. Az, hogy mivé válunk, nem csak rajtunk múlik, hanem abból a közegből is következik, amelyből jövünk. Nekem szerencsém volt, mert a családunkban mindenki folyamatosan, végig mesélt és végigmeséli az életét. Nem mondom, hogy ez mindig szórakoztató volt, de nem azért mesélnek a gyereknek, hogy szórakoztassák, hanem azért, mert úgy alakítható emberré, ha a körülötte levők mesélnek neki. Azt gondolom, a személyes történetek csak annyiban érdekesek, amennyiben általánossá tudjuk tenni, általános mondanivalót tudunk mellérendelni. Nem az a lényeg, mennyire család-, vagy személyes történet, hanem, hogy azok, akik olvassák, rátalálnak- e azokra a motívumokra, azokra az érzésekre, amelyeket sajátjukként tudnak megfogalmazni, megélni, vagy ami az ő számukra ilyen szempontból jelent valamit.
Több éves munka eredménye e könyv, a szövegek egy részét olvashattuk az Üveggolyóban is. A szöveg az alkotás folyamatában változik. Mikor érzi az író azt, hogy most tett pontot a végére?
– Én is folyamatosan alakultam és változtam a szövegekkel, nagyon érdekes folyamat volt ez. Egyszerre kell megfelelni valamiféle műfaji szabályoknak, szakmai elvárásoknak, esztétikai színvonalon megfelelőt alkotni, olvashatót írni és feszegetni a határokat. Amikor az ember rájön, tud regényt írni, onnantól kezdve az a kérdés, hogyan feszegetheti a műfaji határokat. Számomra mindig is a próza volt a legizgalmasabb, mert az egy folyamat, ami az olvasóban áll össze regénnyé. Ezek a szövegek ugyanúgy működnek, mint egy regény, mint egy nagyforma, mert ívet kell felrajzolni. Az első szövegnek találkoznia kell az utolsóval, a hősöknek korrelációban kell lenniük egymással. Meg kell teremteni egyfajta viszonyrendszert, hogy az olvasó úgy érezze, megismerte a hősöket. Ahhoz, hogy a szöveg regénnyé alakuljon az olvasóban, egy ívnek kell kirajzolódnia. Az, hogy némely szöveg már a könyv befejezése után, de megjelenése előtt megjelent, azért volt fontos, mert egyrészt jöttek az olvasói visszajelzések, másrészt én is láttam nyomtatásban, láttam, hogyan kapcsolódnak össze, ez a mozaikos jelleg kiad-e egy egészet. Brenner János szerkesztővel éppen emiatt hagytuk nyitva az utolsó pillanatig a sorrendiséget.
Hogyan tud tárgyilagos maradni az író, benne is lenni a történetben és kívül is maradni, mintegy szemlélőként?
– Bonyolult és megválaszolhatatlan kérdés. Mindig másként. Az író gondolatisága mellett minden könyvnek van egy szellemi segítője, ami „megtámasztja” az írót, ez nekem most Montaigne és Borges volt. Persze, ez nem jelenik meg a könyvben, mert amikor megvarrunk egy ruhát, a szabásmintát sem hordjuk a zsebünkben. De az ő szövegeik, esszéik segítettek megtalálni az általad feltett kérdésre a válaszokat: hogyan lehet kívülmaradni, hogyan lehet adni magadból a legtöbbet, a legmélyebbet, de egy olyan művészi kegyetlenséggel, ami lehetőséget ad a szerzőnek és az olvasónak is, hogy legyen egy távolság. A folyamat végén leírhatom százszor, hogy nagymama, ezerszer, hogy anya, apa, az attól fogva nem azt jelenti, hogy az enyém. Nem is biztos, hogy úgy van, ahogy leírtam, sőt nagy valószínűség szerint nincs is úgy, ahogy leírtam, mert nem dokumentumot írok, hanem irodalmat. És innentől kezdve csak a hitelesség az, ami számít. Írói lelemény, fantázia.
Az egyik kedvenc idézetem a könyvből: „A stégen óvatosan lépkedek. Őrzöm anyám meztelen talpának lenyomatát..”
– Ezzel próbálkozunk, és amíg élünk, nem tudunk ettől megszabadulni, a szó legnemesebb, legjobb értelmében. Fontos az életben, ha valami fáj, bánt, simogassa meg a fejedet, ha valamit elrontottál, mondja azt, hogy elrontottad, de nem baj, mindent ki lehet javítani. Kegyelmi állapot, amikor meg tudjuk velük ezt beszélni – ha már nincsenek itt, akkor máshogyan –, de minden ember életében létezik ez a fajta köldökzsinór, mindenkinek szüksége van erre a fajta önzetlenségre. Ilyen szempontból próbálunk igazodni, vigaszra lelni, próbálunk erősek lenni, támaszt nyújtani, embernek lenni.
@keretbe = Lovas Ildikó Rózsaketrec című regényét kedden este fél nyolckor mutatják be Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban. Az est vendége a szerző, Lovas Ildikó, és a kötet tervezőgrafikusa, Blaskó Árpád. Moderátor: Brenner János szerkesztő.
A belépés ingyenes, de helyfoglalás szükséges a 065/543-3203-as telefonszámon vagy a jegy@kosztolanyi.org e-mail-címen.
