Magam sem tudom, helyes döntés volt-e megfogadni a temetőcsősz tanácsát. Kicsit féltékenyen nézem azokat az asszonyokat, akik délutánonként kijönnek a temetőbe, tisztára súrolják a kettős síremléket, elégedetten zsebkendőjükbe köpnek és megsikálják megboldogult férjük és saját fényképüket a márványtömbön. Amikor végigsétálok a sírok közt, mindig halkan összesúgnak a hátam mögött. Nem tudom, megvetésből vagy irigységből teszik-e.
Bármit gondoljanak is rólam, azt senki sem mondhatja, hogy nem adtam meg szegény megboldogult férjeimnek a kellő tiszteletet. Mindegyikőjüket őszintén megsirattam, és mindegyiket becsületesen egy évig gyászoltam. Amíg nem vetettem le a feketét, addig másik férfit nem engedtem magamhoz közel, noha lett volna rá alkalom bőven. A férfiak többségének felcsigázza a képzeletét az a komor öltözet, mintha titokban mind apácákról ábrándoznának. Juli barátnőm többször meg is feddett merevségemért. Akkor vagy, ha szeretnek, mondta.
*
A húszat sem töltöttem még be, amikor férjhez mentem Bodó Mórhoz. Talpraesett fiatalembernek ismerte mindenki a faluban, már iskolás korában felhívta magára a figyelmet ezermesterségével, sokszor eldicsekedett vele, hogy műszaki órákon még a tanár néptárs is tátott szájjal figyelte ügyeskedéseit. Nem volt olyan motorszerkezet vagy árammal működő szerkentyű, amit ne tudott volna megszerelni. Mások kiselejtezett dolgaiból hihetetlenebbnél hihetetlenebb gépeket tákolt össze. Legénykorában saját gyártmányú motorokkal száguldozott a nagyutcán.
Motoros felvonulások alkalmával elcsodálkozom ezeken a gazdag fiúkon, amikor szüleiktől kapott csillogó járgányaikkal elsuhannak mellettem. Alig hallani őket! Bezzeg Mórikám chopperjeit nem lehetett nem észrevenni! Mennydörgött, ahogy elhaladt. Sose felejtem el, amikor először felültem mögéje, és kettesben végigsüvítettünk a falun. Az emberek tátott szájjal bámultak bennünket. Ha jól emlékszem, a szüzességemet is azon a kétkerekűn veszítettem el, és már a következőn leendő férjem megkérte a kezemet. Juli rettentően féltékeny volt rám, én pedig nagyon boldog voltam.
A különféle gépszerkezetek, különösen a motorok iránti láz nálunk a boldogító igen után sem enyhült. Mór minden évben már újév táján bütykölni kezdte a mások által kidobott motoralkatrészeket és a bolhapiacokon összevásárolt kütyüket, hogy május elsejére vadonatúj csodaparipával röpülhessünk a szokásos Tisza-parti táborhelyre.
Rendkívüli ügyessége okozta a vesztét is. A bojler már napok óta gyengén melegítette a vizet, fogta hát, és szétszedte. Hiába mondtam neki, hogy hívjunk villanyszerelőt, hallani sem akart róla. Bodó Mór házában semmiféle mesterre nincs szükség, mondta a fáziskeresővel a bojlerben kotnyeleskedve. Ráhagytam, mi mást tehettem, világéletében keményfejű volt, kimentem a dolgomra. Nem sokra rá egy nagy durranásra rohantam be. Mozdulatlanul feküdt a fürdőszobában, egész teste füstölt, legalábbis nekem így rémlik. Másnap eltemettük, de még fel sem ocsúdtam a gyászszertartás megrázkódtatásaitól, amikor értesítettek, hogy kopogtatni hallották a föld alól. Biciklire pattantam, és a sírkertbe siettem. Kihantoltuk, de már késő volt.
Az orvos magyarázata szerint az áramütéstől Mórikám csak tetszhalott volt, miután eltemettük, a föld kihúzta belőle az elektromosságot, és feléledt, de mivel a koporsóban csakhamar elfogyott az oxigén, megfulladt, és végérvényesen meghalt. Szólni sem tudtam a fájdalomtól. Komolyan azt hittem, nem élem túl. A legőszintébb szándékkal kerestem föl Pityukát, hogy készíttetek magunknak egy kettős síremléket, volt valamennyi megtakarított pénzünk, de az öreg Dudás szavai szöget ütöttek a fejemben. Meglátott a kőfaragóval tárgyalni, félbeszakította a sírboltok takarítását, félrehívott, és kíméletlenül ledorongolt. Elevenen akarod eltemettetni magad?! Ezt kiabálta, majd azt mondta, vegyek inkább azon a pénzen néhány új ruhát, és keressek magamnak új férjet.
*
Jójárt Józsiról homályos emlékeim maradtak nagylánykoromból. Néhány barátjával mindig ugyanazon a helyen ültek a Füstösben, és egész álló este szó nélkül iddogáltak. Rég elfelejtettem már valamennyiüket, amikor egy nap Juli megkérdezte, mit gondolok Józsiról. Nem gondoltam semmit, azt sem tudtam, kiről beszél. Mór kettős halála után hónapokon át teljesen magam alatt voltam. Mi bajod lenne mellette? Van háza, munkahelye, sőt még kocsija is. Esténként nem lennél egyedül. Tutyimutyi? Honnan tudod?! Van úgy, hogy a látszat csal, nem mindig az a keményfiú, aki azt hiteti el magáról.
Egy idő után azon kaptam magam, hogy mindinkább foglalkoztat barátnőm fölvetése. Ha netán összefutottam Józsival az utcán, mindig alaposan szemügyre vettem, amikor pedig a malomboltban egymás mellé kerültünk a tésztafélék és az édességek közt, fülig érő mosollyal köszöntöttem. Elalvás előtt egyre ritkábban sírdogáltam Mórikám után, s egyre többet gondoltam Józsi hatalmas kőműves-tenyereire. Elképzeltem, ahogyan átölel, szőrös melléhez szorít, majd erősen fenekembe markol velük. Napról napra jobban és jobban beleszerelmesedtem ábrándjaimba. Alig vártam már azt a napot, amikor levethetem a fekete gyászviseletet. A ritkára állított rolón keresztül kilestem, mikor megy befizetni a lottót, utána siettem, és megkértem, segítsen kitölteni a szelvényt. Kezdő vagyok még, de ha nem játszik az ember, akkor nem is nyerhet…
A következő vasárnap kettesben mentünk moziba. A hátsó sorban foglaltunk helyet, és kézen fogva izgultuk végig a vadnyugati hősök leszámolását egymással. Besír cukrászdájában később egy-egy bakláva mellett megbeszéltük, hogy a szájharmonikás idegen és a birtokához körömszakadtáig ragaszkodó özvegyasszony voltak a film legérdekesebb szereplői. Habár hét évvel idősebb volt nálam, túl a harmincon, édesanyját mégis szörnyen zavarta, hogy fia nem egy hajadont, hanem egy özvegyet készül elvenni. Szerencse, hogy nincs gyereked, különben megakadályoznám az esküvőtöket! Ezt leendő anyósom mondta a szemembe.
Gyorsan kiderült, hogy a látszat nem mindig csal. Józsi egyetlen téren volt képes érzelmek kifejezésére: focinézés közben. A spanyolországi világbajnokság alatt szó szerint belebetegedett abba, hogy a satnya olaszok egy szerencsés napnak köszönhetően kiejtették minden idők legjobb brazil válogatottját, és aztán még világelsők is lettek. Nincs igazság a földön!
Ugyanezt mondta anyósom is, amikor egy évvel később egy munkahelyi baleset során Józsi az állásról a halálba zuhant, nekem pedig vállalata tetemes pénzt fizetett fájdalomdíj gyanánt. Világra hoztam, felneveltem, óvtam, dédelgettem, hogy végül egy riherongy élvezze a szerencsétlenségét, legalább, ha szült volna neki egy gyereket! Éveken át ezt mesélte mindenfelé a faluban, akkor is, amikor már másoknál voltam férjnél. Meg azt, hogy miattam veszítette el egyszülött fiát, merthogy folyton folyatok, mint egy tehén, és Józsikája éjjelenként nem tudott aludni tőlem!
*
Bőrig ázva vacogtam a városi buszmegállóban, és gondolataimba mélyedve néztem ki a fejemből, amikor egy vadonatúj gépkocsi állt meg előttem. Nem ismertem meg azonnal a faluban mindig mély tisztelettel emlegetett Virág Bandit, előtte sohasem váltottunk egyetlen szót sem egymással, csak amikor letekerte az ablaküveget és kiszólt, akkor esett le, hogy miattam vesztegel ott az a mesés automobil. Hazafelé? Bólintottam, összecsuktam az esernyőmet és beültem a bőrhuzatos ülésre.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy enyhén kopaszodó és pocakosodó ügyvédről álmodoztam volna magányosan töltött éjszakákon, de Andris előzékenysége és bölcsessége kárpótolta férfiúi hiányosságait. Rendszeresen jártunk színházba, előkelő éttermekben vacsoráztunk, fényűző fogadásokon vettünk részt. Teljesen új világ tárult ki előttem, néhány hónappal később habozás nélkül vágtam rá az igent a római kirándulásra, ahonnan már jegyesekként tértünk haza.
Életem legszebb évében a tengerpartra jártunk nyaralni, a hegyekbe feltöltődni, Triesztbe vásárolni. Csodálatos volt. Majd hirtelen vége szakadt mindennek. Férjem egyre több időt töltött ügyvédi irodájában és a bírósági tárgyalótermekben, kissé le is fogyott. Többször felróttam neki, hogy elhanyagol, mire mindig csak szomorúan végigmért azzal az idegesítően kimért ábrázatával, ami annyira lenyűgözte a bírákat és a nyugdíjas ülnököket, elmosolyodott, és háziköntösének zsebébe süllyesztve kezét, annyit mondott: értetek teszem.
Távollétében egymásra voltunk utalva kamaszodó fiaival. Esküvő előtt kissé izgultam amiatt, vajon hogyan fogadnak majd az ikrek, de Andris megnyugtatott, hogy rendes gyerekek, nem kell tartanom tőlük. Nem is tartottam, bár tudtam, hogy a kulcslyukon keresztül bámulnak utánam a fürdőszobába. Kezdetben mindig a kilincsre akasztottam levetett bugyimat, egy nap azonban megfordult a fejemben, hogy egyáltalán nem baj, ha tizenéves srácok érdemesnek találnak megbámulni egy harmincéves asszonyt, szabadon hagytam hát a kukkollót, legközelebb pedig kiszóltam, hogy elfelejtettem magammal vinni tiszta törülközőt, adjanak már be egyet.
Hármasban eltöltött boldog perceinknek Andris halála vetett véget. Szótlanul álltunk a koporsó körül, s azon töprengtünk, hogy nem vettük észre az utolsó leheletéig dolgozó ember évekig folytatott harcát a gyilkos kórral. Hasonlóan hallgattunk akkor is, amikor a hagyatéki tárgyaláson a bíró megmondta, mennyit örököltünk. Elszégyelltem magam, égető bűntudat mardosott, s arra gondoltam, hogy lemondok az örökségemről, de Juli lebeszélt erről az őrültségről. Könnyebb egy halom pénzzel búslakodni és ostorozni magad, mint pénz nélkül, mondta.
A temetés után a fiúk elköltöztek édesanyjukhoz Németországba. Azóta nem találkoztunk, de hallottam, hogy mindkettejükből sikeres nőgyógyász lett, amit egy kicsit a saját érdememnek is tartok. Karácsonyra és húsvétra szoktam tőlük kapni képeslapot. Mindig úgy szólítanak: Drága Mostohánknak! Nagyon büszke vagyok rájuk.
*
A pálmafákkal szegélyezett korzón sétálva kisebb embercsoportra lettem figyelmes a hullámzó tenger partján. Kíváncsian odamentem hozzájuk. Egy magas, szikár festőművészt álltak körül. A férfi ügyes ecsetvonásokkal gyönyörűséges naplementét festett az állványra kifeszített vászonra, közben fel-felpillantva sötét napszemüvege mögül, lelkesen szónokolt.
Mindenfelé saját álomvilágukba menekült, magányos embereket látni! Honnan érkeznek? Kihez tartoznak? Hová tartanak? Ezt senki nem tudja, csak azt, hogy mind egyedül vannak és sokszor bánatosak. Én mondom nektek: csak szeretetre van szükségünk. A kitalált értékekkel ellentétben a szeretetet nem lehet megvásárolni, örökölni vagy tanulással gyarapítani. A szeretet nem finomkodik, nem ígérget, nem alkudozik. A szeretet nem szül különbségeket, és nem kér önmagáért cserébe szeretetet.
Tetszett, amiket mondott, mondtam neki, miután a többiek szétszéledtek. Amióta elhunyt a férjem, én is nagyon egyedül vagyok. Felszerelését csomagolva végignézett rajtam, és felajánlotta, hogy ha van hozzá kedvem, másnap megmutatja a vidék legszebb helyét. Kár lett volna kihagyni. Az idillikus magaslatról gyönyörű kilátás tárult elénk, a tenger az éggel ölelkezett, körülöttünk százéves olajfák tündököltek, hason feküdtünk a fűben, tetszik, kérdezte Viktor, bólintottam, ő pedig lenge szoknyám alá nyúlt.
Szeretném túlkiabálni a hamis politikusok hazug próféciáit, lerombolni a kóros társadalom által állított korlátokat az emberek közt, magyarázta nagyot szíva cigarettájából. Az embernek önmagában kell elmélyednie, nem pedig a világ hívságában. Ha az ember teljesnek érzi magát, sohasem ölt fel semmiféle egyenruhát, és nem válik konformistává. Én pontosan emlékszem minden helyre, ahol életem során megfordultam, minden emberre, aki egyszer is rám mosolygott életemben. Ez az én gazdagságom…
Tényleg nem volt neki többje. Erre már szerény esküvőnk után jöttem rá, miután beköltözött hozzám. Juli, amint meglátta, megmondta, hogy ez egy csóró senkiházi, minek hoztam ide, hagyjam a fenébe, mert csak kihasznál. Híres művész, fogtam pártját, de gyorsan kiderült, hogy alkotásaiból aligha tudunk megélni. Másfél év alatt feléltük összes megtakarított pénzemet, a bankba helyezett márkám meg az ördögé lett.
A nagy infláció idején sokszor megesett, hogy éheztünk. Rákényszerültem Szegedről élelmiszert csempészni, ha enni akartam. Többen is fuvaroztak akkoriban a határon át. Viktor nem jött velem, nehogy a határon lekapcsolják és elvigyék a háborúba. Egész nap otthon ült, és festett. Egy téli estén arra értem haza, hogy mozdulatlanul fekszik a nappaliban. Asztmapumpája a szőnyegen hevert, megmeredt kezében félig kicsomagolt fecskendőt szorongatott.
Képeit eladtam a hazalátogató külföldi vendégmunkásoknak, szépen kerestem rajtuk, csak egyet hagytam magamnak, azt a naplementét a tengeren, amit akkor készített, amikor megismerkedtünk. A konyhában akasztottam ki a falitányérok közé, hogy mindig szem előtt legyen.
*
Szép volt az a világ, amelyről Viktor áradozott, de attól tartok, hogy vele együtt mindörökre meghalt. S mivel az álmokat és a szép szavakat nem lehet kenyérre kenni, folytattam a csencselést. Hamarosan annyira beindult az üzlet, hogy vettem egy használt kocsit, és önállósodtam. Rövidesen annyi kuncsaftom lett, hogy piacra se kellett járnom, otthonról eladtam mindent. Hetente többször fordultam, minden vámost ismertem már. Ha nem volt elég a mély dekoltázs, mindig akadt alatta egy tíz- vagy húszmárkás.
Nem panaszkodhatom, hogy sok időm maradt volna a szomorkodásra, de esténként sokszor tágasnak bizonyult az ágy egymagamnak. Talán éppen emiatt engedtem bele olyan gyorsan Bika Pistát, a hentest. Egy este beugrott megnézni, hoztam-e véletlenül a magyaroktól műbelet, megittunk egy-két kupicával, aztán addig erre, addig arra, hogy végül a hálószobában kötöttünk ki. Negyven fölött az ember már nem igényli a hosszantartó romantikázást.
Pista a tettek embere volt, nem sokat beszélt, kivéve, ha egy kicsit becsiccsentett, olyankor azonban mindig trágár vicceket mesélt, amelyeken harsányan nevetett. Akárcsak mögöttem, mögötte is több házasság volt már, azzal a különbséggel, hogy egykori férjeimmel ellentétben előző feleségei éltek és virultak, ketten közülük közös gyerekeiket nevelték, mindez azonban egyáltalán nem szegte kedvünket egy újabb frigytől.
Amikor megtudta, mire készülünk, Juli szégyenlősen mesélte el, hogy idestova húsz évvel azelőtt neki is volt egy röpke kalandja Pistával. Az anyósáék három disznót vágtak, és hogy győzzék a munkát, felbérelték Pistát segítség gyanánt. Egész nap kerülgették egymást, már sötétedni kezdett, amikor Juli lement a kertvégére kimosni a belet. Alighogy a dudvarakás fölé hajolva az elsőt fölfújta, hirtelen mögötte támadt a böllér. Szó nélkül felhajtotta a ruháját, letolta a bugyiját, és durr bele! Három percig sem tartott az egész, emlékezett vissza Juli, de micsoda három perc volt, mondta, és halkan felsóhajtott.
Pista állandóan kanos volt. Ha éppen nem a kolbászbelet tömte hússal, akkor engem döfködött. A leghihetetlenebb helyeken jött rá a kefélhetnék. Megtörtént, hogy a garázsban, a friss húsra fektetett föl. Miután odaköltöztem hozzá, felajánlottam, hogy vágjunk néha eladásra, a vágóhíd, ahol addig dolgozott, csődbe ment, és a magyarországi áruval együtt árulhatnánk a friss májast és töpörtyűt, sonkát, kolbászt, szalonnát, hurkát, svartlit és a többi finomságot. Évekig virágzott a biznisz.
Az a nap is úgy kezdődött, mint sok korábbi. Szétszedtük a disznót, megebédeltünk, még csak a zsír maradt kisütni, amikor apjuk, így hívtam, egyszerűen csak lefordult a székről. Az orvos azt mondta, szívroham. Egy másodpercig sem tartott. Szegény, fel sem fogta, mi érte. Még ma is tisztán látom magam előtt a jelenetet: a sült disznóvéren legyek röpködnek, az átvonuló bombázók hatalmas kondenzcsíkot húznak az égbolton, Bika Pista pedig mozdulatlanul fekszik az asztal alatt, jobbjával ágyékát markolja.
*
Kelemen Matyit az iskola előtti tüntetésen láttam újra. Említette valaki, hogy visszatért, de addig még nem találkoztam vele. Éppen a patikába indultam valami soványító szerért, de a tüzes beszéd a diktátor végnapjairól, és a tömeg üdvrivalgása odavonzott egy kicsit leskelődni. Kezét csókolom, mondta, és csakugyan megcsókolta a kezem. Alig ismertem meg. Egyszerű fehér pólójához és farmeréhez lezser bársonyzakót viselt, sugárzott belőle a fiatalos lendület, holott néhány évvel idősebb volt nálam.
Már legény korában kitűnt közülünk, mintha egyáltalán nem idevalósi lenne. Különösen öltözködött, és még furcsább dolgokról beszélt, írókról meg filozófusokról szövegelt folyton, annyira elérhetetlennek tűnt mindnyájunk számára. Az egyetem elvégzése után újságíróként dolgozott Újvidéken, a háború kitörésekor pedig Magyarországra költözött. Abban a forrongós időszakban immár magyar állampolgárként jött haza tudósítani ottani lapoknak. Elhatározásához bizonyára az is hozzájárult, hogy nem sokkal azelőtt vált el.
Neked jót tesznek az évek, mondta, ami imponált, bár tudtam, hogy távol áll az igazságtól, akkora voltam, mint egy bálna. Nem mennék el vele másnap Belgrádba? Nagy demonstráció készül, ha minden rendben megy, végre nekünk is felvirrad, kár lenne kihagyni ezt a történelmi pillanatot. Miért ne, gondoltam, így lettem közvetlen szemtanúja a parlament felgyújtásának, és közelről láthattam, amikor egy kotrógép behatolt a televízió székházába.
Matyi hetekig lázban égett. Álló nap az újságokat olvasta, a rádiót hallgatta, a tévét bámulta, meg írta végtelen cikkeit. Esténként meglátogatott és borozgatás közben részletesen átmesélte a fejleményeket. Olyan volt, mint egy borzasztóan hosszú híradó, valahogy azért magával ragadott a lelkesedése. Hamarosan mi is Európa része leszünk, mondta örömmel, s bár úgy tudtam, hogy mindig oda tartoztunk, nem szóltam semmit, hagytam, hogy az újságírói hév, a bor és rúzsozott ajkaim megtegyék a kellő hatást.
Az új kormány megalakulásakor kérte meg a kezem. Felhagyhatok a megalázó csempészettel, mondta, ő jó keres. Tetszett, hogy igyekszik gondoskodni rólam, de bevallom, sohasem éreztem lealacsonyítónak a csencselést, és egy idő után hiányozni kezdtek a vele járó izgalmak. Igaz, a maga módján Matyi igyekezett a kedvemben járni. A Balaton partjára vitt nászútra, ötvenedik születésnapomra pedig előkelő zsúrt szervezett a Kalászban. Amikor kikísértem, Juli a fülembe súgta, reméli, tudom, hogy nagyon szerencsés nő vagyok.
Nem panaszkodom, Matyi mindig rendkívül figyelmes volt hozzám, de azt hiszem, hogy a hivatása sokkal fontosabb volt neki nálam. Szakmai megszállottsága lett a végzete is. Amint meghallotta, hogy lelőtték a miniszterelnököt, autóba ült, és száguldott a fővárosba. Biztos útközben is a fejleményeket hallgatta a rádióban, azért nem vette észre azt a kurva nagy fát. Az adott helyen készíttetettem egy kis emléktáblát az arcképével, hogy mindenki, aki ott halad el, láthassa, milyen szép férfi volt.
*
Matyi halála után nem hittem volna, hogy még egyszer férjhez megyek, az pedig, hogy egy nálam majd’ tíz évvel fiatalabb legényember vesz el, álmaimban sem fordult meg a fejemben. Közös ismerősök mutattak be egymásnak bennünket Makai Antival. Nem tartozott a jóképű férfiak közé, alacsony, tömzsi teremtés volt, de nem ivott, nem dohányzott, mérnökként jól keresett, és ami még fontos, jobb lesz vele együtt megöregedni, mint egyedül, gondoltam.
Nemes egyszerűséggel szólva Anti egy számítógépes zseni volt. Megismerkedésünket követően egészen az esküvőnkig, meg még egy kicsit azután is, teljesen elbűvölt borotvaéles agya. Olyan számtani műveleteket, amelyeket én el sem tudtam volna kezdeni, pillanatok alatt elvégzett fejben. Elragadtatásomra csak zavartan megigazította vékony fémkeretes szemüvegét, és annyit mondott: semmiség. Rejlett valami bájos érzékiség ebben a szerény megnyilvánulásban, a nyugalmából kizökkentett hím szenvedélye.
Emlékszem, amikor először meglátogattam otthonában, teljesen lenyűgözött a látvány. Ahhoz fogható rendet és tisztaságot én még életemben nem láttam! Ott mindennek megvolt a pontos helye, és mindig minden a helyén is állt: az edények a konyhaszekrényben, a könyvek és a cédék sorba helyezve a polcokon, a ruhaneműk és a törülközők élükre vasalva a gardróbban, a fürdőszoba pedig úgy ragyogott, mint egy kórházi műtő.
A rózsaszínű köd fölszállta után hamar rádöbbentem a magasztalt tulajdonságok árnyoldalára. Minden áldott nap ugyanabban az órában ébredt, feküdt, futott, zuhanyozott, és ment hetente kétszer súlyozni, bár ez utóbbinak a hatását nemigen vettem észre rajta. A megadott időpontban reggelizett, ebédelt és vacsorázott, mégpedig előre meghatározott ételeket. Az uzsonnáját reggelenként egy füzetlapra leírt utasítások alapján készítettem el. Amikor valamit nem talált ott, ahol megszokta, indulatosan járkált le-fel a lakásban.
Úgy éreztem, megőrülök! Ha éppen nem dolgozott, akkor a számítógép előtt ült, érthetetlen dolgokat tanulmányozott vagy remekül szórakozott, én meg unatkoztam mellette. Tudom, hogy már nem jártam a legjobb koromban, mégsem tetszett, hogy átnéz rajtam, mintha ott sem lennék. A legszörnyűbb, hogy amikor nagy ritkán megszólalt, még rosszabb volt! Határtalanul untattak a szavai, és irtózatosan idegesített egérhangja. Juli hétről hétre türelmesen végighallgatta panaszaimat, de semmit sem tudott hozzájuk fűzni.
Öt évig éltem ebben a pokolban, és akkor, mintha csak imáim meghallgatást nyertek volna, Anti munkahelyéről telefonáltak, hogy szörnyű tragédia történt: a férjem étkezés közben rosszul lett, feje elvörösödött, szaggatottan szedte a levegőt, hörgött és mire a mentők kiértek, már nem tudtak rajta segíteni. Sírva fakadtam, a titkárnő a vonal túlsó végén vigasztalni próbált, nem gondolta szegény, hogy örömömben pityeredtem el. Hogy mi okozta Anti halálát? Lisztérzékenysége. Ha fehér lisztből készült étel került a szervezetébe, azonnal fulladási rohamot kapott.
*
Körbejárom a hét sírt, virágot helyezek rájuk, és mindegyiknél elidőzöm néhány percet. Eszembe jutnak a fergeteges motorozások Mórikámmal, Józsi hatalmas kőműves-tenyerei, a fényűző üdülések Bandival, Viktor képzelt világának szépségei, Pista szilajsága, a hajnalig tartó borozások Matyival, pedáns Antikám szerencsétlen sorsa. Elmorzsolok néhány könnycseppet fölöttük, és kíváncsi tekintetektől kísérve hazaindulok.
Bármerre forduljak, mindenfelé azt tapasztalom, hogy megváltozott körülöttem a világ, bár az is lehet, hogy csak megöregedtem. A napokban töltöttem be a hatvanat. Egy évvel ezelőtt Juli is megözvegyült. Nemrég készíttetett magának és párjának egy gyönyörű síremléket. Nyilván észrevette, hogy féltékenyen figyelem, mert odahajolt hozzám, és a fülembe súgta, hogy ne aggódjak, majd betagosodunk a nyugdíjasok klubjába, és felcsípjük valamelyik régi motorost, akit annak idején valami oknál fogva elmulasztottunk.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
