Bő húsz évvel ezelőtt a niši kaszárnyában ágyról ágyra vándorolt egy könyv – Charles Bukowski Žene, avagy Nők című regénye, amely némi menekülést jelentett a riadók, vezényszavak, háborús mámorban zsongó tisztek és a harctérről érkező koporsók felett adott utolsó üdvözlet világától. Bukowski vén kujon főhősének szexuális kalandjai lebilincselték a zömében még tizenéves katonák figyelmét. Ez természetes. A regény kaszárnyasikerének a titka azonban nem kizárólag a testiség kendőzetlen ábrázolása, hanem mindenekelőtt az egyszerűség, az őszinteség és az emberiesség volt – mindaz, ami hiányzott abban a közegben, amelyben éltünk.
Charles Bukowski (Andernach,1920. augusztus 16. – Los Angeles, 1994. március 9.) a huszadik századi amerikai irodalom egyik legautentikusabb, egyben legmagányosabb képviselője volt. Nem tartozott egyetlen irodalmi irányzathoz – és klánhoz – sem, amelyen belül könnyebben érvényesülhetett volna. Szellemileg talán a beat-nemzedékhez sorolhatnánk, de sohasem tartotta egyik jelentősebb beat-íróval sem a kapcsolatot. Hasonlósága velük bizonyos témák feldolgozásában – mint a szexuális tabuk eltörlése vagy az örökös vesztes kálváriája –, valamint érzelmeinek és gondolatainak a lehető legőszintébb és legspontánabb módon történő lejegyzésében merül ki. Bukowski mindenféle szellemi csoportosulástól elhatárolódott, különösen gyűlölte az irodalmi összejöveteleket, és elvetette az akadémiailag elfogadott irodalmi mítoszokat és konvenciókat. Gyakran ironikus, sőt cinikus hangnemben bírálta és gúnyolta azokat, talán éppen emiatt maradt élete végéig hű az úgynevezett underground kiadóházakhoz. Ljiljana Petrović írja, hogy művészetével Bukowski feltette a kérdést az irodalmi establishmentnek, hogy „vajon csak az nevezhető irodalomnak, ami kielégíti a kritikusok szofisztikus igényét, a beidegződött irodalmi kánonokat és elvárásokat, vagy az is, amit az emberek minden további nélkül elfogadnak, amiben felismerik önnön tapasztalataikat, csalódásaikat és keserűségüket”.
Bukowski nemcsak, hogy az irodalmi, de még a társadalmi sablonokba sem akart beilleszkedni, szinte haláláig kívülállóként élt, félrevonultan, az italban elmerülve, ami elmondása szerint elfelejttette vele a „mindennapok banalitását”. Mindenestül leszámolt a képmutatással, és elutasította a fogyasztói társadalom és az Amerikai Álom diktálta életmódot. Műveiben egy teljesen másik Amerika tárul elénk, amely valahogy mindig a számunkra ismerős, elcsépelt hollywoodi csillogás, izmos férfiak, tökéletes formájú lányok, földön kívüliek, pop-dívák, Mickey egér, Coca Cola-reklámok, foci- baseball- és kosárlabda-sztárok, prepotens elnökök és szenátorok Amerikájának az árnyékában marad. Minderről a Shakespeare ilyet nem csinált című kötetében így vall: „Az, ami emberek többségét érdekli, engem hidegen hagy. Ez egy nagyon hosszú lista, ami olyan dolgokat ölel fel, mint a tánc, a hullámvasút, a körhinta, állatkert-látogatás, kirándulások, filmek, planetáriumok, tévénézés, rugby-meccsek; temetések, esküvők, bulik, kosárlabda-mérkőzések, autóversenyek, irodalmi estek, múzeumok, nagygyűlések, demonstrációk, gyerekjátékok, a felnőttek játékai… Nem érdekelnek a strandok, az úszás, a síelés, a karácsonyok, az újévek, az állami ünnepek, a rock-zene, a világtörténelem, a világegyetem meghódítása, az állatbarátok, a foci, a templomok, az értékes műalkotások. Nos, hogy írhat egyáltalában bármiről is egy olyan ember, akit senki és semmi nem érdekel. Hát, én tudok írni. Írok azokról, akik kimaradtak: a káromkodó csavargóról, aki a küszöbön üldögél; a nőről, aki megölte férjét; a mániákus gyilkos gondolatairól és érzéseiről, miközben a hamburgert majszolja; a gyárban folyó életről; az utcáról; szerencsétlen taknyosok szobáiról és ehhez hasonló szarságokról. Igen, elég sok ilyen szarságot írok…”
Regényei és novellái világsikerének ellenére Bukowski elsősorban költő volt. Napjainkig negyven verseskötete látott napvilágot, közülük néhány posztumusz. Még élete folyamán, mindössze tíz év leforgása alatt hét legfontosabb verseskötete 60 kiadást ért meg csak az Egyesült Államokban! Számára a költészet több volt, mint irodalom, egyféle életmódnak, a naplóírás sajátos formájának számított. Versben fejezte ki pillanatnyi életérzését, gondolatait, emlékeit, történeteit és félelmeit. Saját bevallása szerint, mindaddig, amíg nem írt verseket, csak haldokolt, idős korában, nagybetegen pedig azt mondta, hogy már csak azért él, hogy még több verset írjon. Versei, akárcsak prózaművei a legegyszerűbb, hétköznapi nyelvezettel íródtak: sallangmentesen, felesleges intellektuális pepecselés és szóvirágok használata nélkül; úgy, hogy még a véletlen olvasó számára is érthetőek legyenek. A LOM kiadóház gondozásában – négy kötetben mintegy 1300 oldalon – szerb nyelven megjelent Bukowski versválogatást olvasva, ismételten arra döbbentem rá, hogy egy vers mélységének semmi köze sincs a titokzatossághoz, a gyengédséghez és a nyelvi leleményességhez. A jó vers hat: akár megnevettet, akár elszomorít, akár felháborít! A jó verset nem azért olvasom újra, hogy megfejtsem tartalmát, mondanivalóját vagy szerkezeti technikáját, hanem azért, hogy újra átéljem azt a meghatottságot, amelyet először kiváltott bennem.
Bukowski azt vallotta, hogy „az értelmiségi az az ember, aki egyszerű dolgokat összetett módon mond el; művész pedig az az ember, aki összetett dolgokat egyszerűen mond el”. Verseinek legfőbb erénye éppen az egyszerűség: az egyszerűség, az őszinteség és az emberiesség – mindaz, ami hiányzik ebben a közegben, amelyben élünk. Ahol – a vén kujon szavaival élve – az emberek a bárokban többé nem beszélnek egymással; ahol a kórházi ágyak annyira drágák, hogy olcsóbb meghalni; ahol a híresek időről időre összejönnek, hogy az önimádó értelmetlenségben megtapsolják egymás úgynevezett nagyságát; ahol a tömegek őrültekből gazdag hősöket teremtenek; ahol a történelem újra meg újra hülyét csinál az emberekből…
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
