A férfi lesöpörte egy félbehajtott újsággal a székről a port és az apró faágakat, majd leült. Zsebéből cigarettát kotort elő, és az asztalra könyökölve rágyújtott, közben megakadt a szeme egy óriási sáskán, amely a kockás abrosznak az asztalról lecsüngő részébe kapaszkodva himbálózott. Azzal a szándékkal, hogy lepöccinti onnan, összeszorította hüvelyk- és mutatóujját, de mielőtt még véghez vihette volna elképzelését, a szomszédos asztalnál ülő férfi rekedtes hangon rászólt.
– Ne bántsd!
A felszólításra az új vendég megrezzent.
– Én…
– Az csak egy ájtatos manó. Azt mondják: istenfélő! Nézd meg közelebbről, és meglátod, hogy elülső, fűrészes szélű fogólábait mindig úgy tartja, mintha imádkozna. Védett faj.
– Nem tudtam, hogy ilyen is van…
– Méreteiből ítélve ez minden bizonnyal nőstény példány. Olvastam valahol, hogy a nőstény annyira kimerül a párzásban, hogy a nász után rendszerint mindenestül felfalja magánál jóval kisebb hím párját.
– Borzasztó!
– Ahogy vesszük. Nyilván nem a legelegánsabb módja egy kefélés lezárásának, de semmivel sem szörnyűbb, mint amikor egy nő a maga kifinomult módján felzabálja a szeretőjét. Szerintem ez még mindig sokkal szebb halál, mintha valaki golyót eresztene a fejedbe…
Az új vendég nem fűzött hozzá semmit az elhangzottakhoz. Mélyet szívott a cigarettájába, és tetőtől talpig alaposan végigmérte leszólítóját.
– Marko, te vagy az? – kérdezte tőle bizonytalanul.
– Telitalálat! – mondta a másik férfi fanyar mosolyt erőltetve arcára. Magas termetű, kissé pocakos középkorú férfi volt. A homloka fölött enyhén kopaszodni kezdett. Fekete bőrdzsekit, az alatt szürke magas nyakút hordott.
– Megtévesztett a szakállad, alig ismerni rád! No meg a hangod… Mi történt veled?!
– Hosszú történet – mondta, és csapott egyet. – Volt egy műtétem – ezzel kissé lehúzta pulóverének nyakát, és megmutatta a torkánál elhelyezett egészségügyi szerkentyűt.
– Sajnálom…
– Nem szükséges. Velem ellentétben azonban te aligha változtál. Szinte ugyanúgy nézel ki, mint húsz évvel ezelőtt…
A dohányzó férfi hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Szépen fésült, fekete hajával, frissen borotvált arcával és fiatalos szerelésével néhány évet kétségtelenül letagadhatott. Szűk farmer és hófehér sportos póló volt rajta, ami felett fekete zakót viselt.
A büfé kerthelyiségbe vezető ajtaja kinyílt, és egy pincér lépett ki rajta.
– Mit hozhatok? – kérdezte a később érkezett vendégtől.
– Egy dupla konyakot jéggel.
– Azonnal. Ön parancsol valamit? – fordult Marko felé.
– Nekem hozzál még egy barackot, és mindkét italt írd az én számlámra.
– Ahogyan óhajtja – mondta a pincér, és ezzel már indult is vissza, de Marko utána szólt.
– És még valamit, Kukac!
– Igen?
– Halkítsd le ezt az idegesítő recsegést – mutatott az ajtó fölött levő hangszóróra, amelyből műnépdal hangjai hallatszottak. – Még ha érteni lehetne belőle valamit, de jobban zúg és susog, mint ahogyan szól.
A pincér bólintott, s mire felszolgálta az italt, a kerthelyiségben már a vén diófa leveleinek a suhogását is hallani lehetett.
– A régi szép idők emlékére! – emelte a magasba poharát a zakós férfi, miután ismét kettesben maradtak.
– Egészségünkre, Sale! – mondta Marko, és belekortyolt a pálinkájába.
– Mi újság errefelé mostanság? – kérdezte rövides hallgatás után az imént Salenak szólított férfi.
– Lényegében semmi, azon kívül, hogy egyre több rámenős kölyökkel kell számolni.
– Látom, a város szinte a kétszeresére duzzadt.
– Ha a betonkolosszusokat és a kartonházakat a város részének tartod, akkor igen. De ez még hagyján, sokkal nagyobb probléma, hogy megháromszorozódott a lakosság száma. Az emberek azt hiszik, hogy ha beköltöznek a nagyvárosba, azzal automatikusan megoldódik az egzisztenciális problémájuk. Egy frászt! A belső migrációnak felénk két hozadéka van: egyrészt lepusztulnak és kihalnak a falvak, másrészt pedig bővülnek a városi nyomornegyedek…
– Az utóbbi problémára még a nyugati nagyvárosok sem találtak ki semmiféle ellenszert. Néhányszor volt alkalmam testközelből látni ezt a közeget… Undorító!
– Ha már itt tartunk, te mi a fenének jöttél haza?!
– Nem tudom… Egyszerre csak elfogott a honvágy. Tudom, hogy patetikusan hangzik, de hirtelen hiányozni kezdett a hazai moraj, vágyódást éreztem az itteni szagok iránt, minden ételben az itthoni ízeket kerestem… Kedvem támadt végigmenni a régi utcákon!
– Amelyek már nem is léteznek.
– Erre gyorsan ráébredtem… Aztán gyötörni kezdett a tudat, hogy se apám, se anyám temetésén nem voltam ott, és sohasem jártam egyiknek sem a sírjánál. Az utóbbi években számtalanszor apám szólítására ébredtem fel álmomból. Ilyenkor mindig tisztán hallottam a hangját, és láttam magam előtt, ahogyan a tolókocsiban ülve átveszi a szomszédtól a barna bőrtáskát, kiemel belőle egy kis darab szalonnát, magához öleli, és sírva fakad. Sohasem meséltem el senkinek ezt a jelenetet. A hiperinfláció idején egyszer hazautaztam hétvégére, és akkor történt az eset. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de édesanyám néhány márkás fizetéséből sikerült nekik összegyűjteni annyi pénzt, hogy a Szegedről élelmiszert csencselő szomszéddal hozassanak tíz tojást és egy darabka császárszalonnát. Miután hármasban maradtunk, apám kettőbe vágta a szalonnát, felét ünnepélyesen elfogyasztottuk, a másik felét pedig anyám becsomagolta nekem, hogy egyetemista fiának legyen mit ennie. Szűkölködésüket látva rettentően éreztem magam. Fájt, mennyire nélkülöznek, és mégis nekem adják az utolsót, nekem, aki akkoriban dúskáltam a földi javakban, mégsem segíthettem rajtuk, nem adhattam nekik abból, amivel rendelkeztem, amivel rendelkeztünk, mert akkor azt is el kellett volna mondanom, hogy honnan származik a vagyonunk… – Felsóhajtott. – Soha többé tájukra sem néztem…
– A lelkiismeret szar ügy.
– Halála előtt anyámtól kaptam egy levelet, amelyben megírta, hogy azóta már rég megboldogult édesapám annak idején nem meggyőződésből jelentkezett önkéntesnek Vukovárba, hanem azért, hogy engem megkeressen. Amikor megtudta, hogy az osztagomat a háborús fészekbe vezényelték, azzal a céllal, hogy hazahozasson, sorra járta a katonai ügyosztályokat, de nem járt sikerrel. Tehetetlenségében úgy döntött, hogy egyedül keresi meg egyszülött fiát. Szerencsétlenségére nem jutott messzire, egy gránát mind a két lábát tövestől leszakította…
Két fiatal srác lépett be a büfé kerthelyiségbe.
– Jó estét, Marko! – köszöntötték a szakállas férfit, és letelepedtek a kerthelyiség másik végében levő szabad asztalhoz.
– Szevasztok, fiúk!
– Úgy tűnik, közismert vagy a környéken – jegyezte meg Sale.
– Valamelyest – mondta Marko.
– Jól mennek a dolgaid?
– Meglehetősen…
A beszélgetést Marko mobiltelefonjának csörgése szakította meg.
– Szia – mondta a készülékbe. – Most nem tudok… Nem rád tartozik. Ide figyelj, majd ha ráérek, hívni foglak! – ezzel kinyomta a telefont és visszahelyezte az asztalra. – Kukac! – szólt az új vendégek asztalánál sürgölődő pincérnek. – Még egy kört ide.
A pincér bólintott.
– Elégedett vagy? – kérdezte kisvártatva Sale.
– Igyekszem az lenni.
– Az jó.
– Az.
– És… – hirtelen elhallgatott. Megvárta, hogy a Kukacnak becézett személyzet felszolgálja az italt.
– Igen? – mondta Marko miután ismét kettesben maradtak.
Sale belekortyolt italába, és halkan megkérdezte:
– Mi történt Bojannal?
– Ez egy nagyon szomorú történet – válaszolta Marko halkan, és megköszörülte a torkát. – Biztosan hallani akarod?
Sale bólintott.
– Teljesen becsavarodott, amikor megtudta, hogy leléptél a dohánnyal. Nem csoda, másfél éves bevételünket szívtad meg, én is az idegösszeomlás határán voltam. Bojan a sokktól napokon át némán ült kollégiumi szobánkban, és merev tekintettel bámult egy elképzelt pontba a falon. Ha olykor megszólalt, állandóan a következőket ismételgette: Sale ezt nem tehette velünk, Sale a mi barátunk. Nem is csak a barátunk, hanem a testvérünk! Együtt voltunk a háborúban, és közösen indítottuk be a vállalkozásunkat… De én tudtam, hogy megtetted, tudtam, hogy képes voltál elárulni bajtársaidat, akiknek a rongyos életedet köszönhetted…
Néhány pillanatra elhallgatott, és régi barátja szemébe nézett.
– Egy dologra azonban sohasem sikerült rájönnöm: te tényleg elhitted, hogy jelentesz neki valamit?! Egy közönséges ribanc volt. Egy hímzabáló ájtatos manó, aki szponzort keresett magának, és jobb híján benned találta meg…
– Bojan jobban lett? – terelte vissza medrébe a beszélgetést Sale.
– Ahogy vesszük. A kezdeti depressziót követően hirtelen felpörgött, és utánad akart menni, hogy kicsináljon. Azt mondta, megtalál, bárhol is légy. Szerencsédre csakhamar teljesen elhatalmasodott felette az őrület. A szülei hazavitték a kollégiumból, de az otthoni levegő sem sokat segített rajta, sőt, állapota rosszabbodott, ezért kórházba került.
Sale gyorsan felhörpintette italát. A szesz hatására arca kissé eltorzult, megdörzsölte szemét, majd kihúzott egy szál cigarettát a dobozból, az asztalhoz ütögette és rágyújtott.
– Naponta látogattam – folytatta Marko. – Ültünk egymás mellett az udvarban egy padon, néztünk magunk elé, Bojan pedig magyarázta, mit látunk…
– Mint azon az unalmas házibulin, amikor kivonultunk a konyhába megnézni egy western-filmet – vágott közbe Sale, és fájón elmosolyodott.
– Igen, igen! Emlékszel hogyan nézett ránk az a szőke kiscsaj, amikor megmondtuk neki, hogy mit csinálunk?!
– Született narrátorként Bojan ismertette vele az előzményeket, majd elmondta, hogy éppen, mi látható a képernyőn…
– A végeláthatatlan prérin az apacsok üldözőbe vettek négy szeszkereskedőt…
– Szegény lány, jót gondolhatott rólunk. Ültünk némán a szőnyegen és bambán bámultunk a sparhelt sütőjébe.
– Az valami extra anyag volt…
Marko felhajtotta italát, majd végigsimítva kezét dús szakállán, visszakanyarodott eredeti mondandójához.
– Kimondottan csak rólad és egy tizenegypár éves körüli kislányról motyogott. Valami Tamaráról. Csak feltételezni merem, hogy ki lehetett az a lány…
– Nem tudtam róla, hogy Bojan is részese lett volna annak a bizonyos akciónak…
– Ki ne merészeld mondani, ami most megfordult a fejedben! Neked semmiféle erkölcsi jogod nincs arra!
Sale elhallgatott, és idegességében végighúzta ujját az abrosz szegélyén csüngő sáskán, amely ijedtében nagyot szökkent, és a fűbe ugrott.
– Elzavartad a manót, pedig az semmi rosszat sem tett ellened.
– Hagyd már a fenébe azt a kurva rovart, és azt mondd el, mi lett Bojannal! – hördült fel Sale.
– Marko, van valami probléma? – szólt oda az egyik srác a másik asztaltól.
– Nincs semmi gond, csak az egykori haverom bő másfél évtized után lassan kezdi elveszíteni a türelmét – mondta a szakállas férfi, majd beszélgetőtársa felé fordult. – Érdekel, mi lett Bojannal?! Elmondom. Betegsége odáig fajult, hogy végül már naponta több rohama is volt. Ilyenkor tört-zúzott mindent, ami a keze ügyébe került, és azt kiáltozta, hogy vissza akar menni Vukovárba megkeresni a barátait. Tamarát, téged és a többieket. Az orvosok sokszor kénytelenek voltak lekötözni. Javaslatomra a kórház egyik padja elé kitettünk egy buszmegálló jelzést, és nagy betűkkel kiírtuk rá, hogy fél négykor indul a busz Vukovárba. Ajándékoztam neki egy karórát, amely állandóan öt perc múlva fél négyet mutatott. Életének utolsó napjait azzal töltötte, hogy ült azon a nyavalyás padon, és várta egy nem létező autóbusz érkezését…
Markónak egy pillanatra elcsuklott a hangja.
– Mi lett a vége? – kérdezte halkan Sale.
– Egy reggel holtan találtak rá a mosdóban. Anyaszült meztelenül lógott az egyik ablakrácsról. A pizsamájával akasztotta fel magát… A sírjánál megesküdtem rá, hogy az első adandó alkalommal kinyírlak.
Sale lesütötte a tekintetét, némán bólintott és elnyomta a cigarettacsikket. Mindketten maguk elé meredtek, és hosszú hallgatásba burkolóztak.
– Lehet még egy ital? – szólalt meg végül Sale.
– Lehet.
– Szólsz a pincérnek?
– Kukac! – kiáltotta el magát a szakállas férfi.
– Tessék? – jelent meg az ajtóban a pincér.
– Hozzál még egy kört! – mondta Marko.
– Ezt most írd az én számlámra – tette hozzá Sale.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
