Kovács Jolánka szociálisan érzékeny szerző. Jajistenem című novelláskötetében mély empátiával közelíti meg társadalmilag hátrányos helyzetben élő gyermekhőseit, akiknek világát az állandó nélkülözés, a felnőttek nézeteltérései, az egyik szülő hiánya, a közösségen belüli kirekesztettség, betegségek, nem ritkán halálesetek jellemeznek. A szerző ügyesen elkerüli az általa feldolgozott témákban rejlő buktatókat: a pátoszt és moralizálást, a novellákat átható gyengéd humor segítségével a legkomorabb helyzetekben is szellemes tud maradni. Sohasem ítélkezik, csak ábrázol. Hősei szociális körülményeinek ábrázolásában merül ki ítéletmondása. Prózaírónak ez éppen elegendő.
A muzslai iskola könyvtárosaként Kovács Jolánka sok időt tölt a legkisebbek között, így első kézből merít(het)i témaötleteit, testközelből ismeri hőseit, azok gondjait, családi hátterét, szociális helyzetét. A könyvtáros néni nyitottságának köszönhetően a könyvtárba betérő gyerkőcöknek könyvkölcsönzés mellett alkalmuk adódik más hangnemben elbeszélgetni egy felnőttel, mint ahogyan azt otthon a szülőkkel vagy órán a tanítóval és tanárokkal megszokhatták, ami lélektani szempontból mindenképpen a javukat szolgálja. Még többet nyer ezekből az őszinte beszélgetésekből azonban az író, aki a gyermekek kitárulkozásából, észjárásuk, gyermekinek sokszor aligha nevezhető gyermekviláguk megismeréséből sokat megtudhat a gyermeklélekről, legyen szó az áhított szeretet folyamatos hiányáról, a csonka családon belüli élet nehézségeiről, vagy a mélyszegénység kínjairól.
A kötetbe foglalt novellák gyermekhősei mindegyikének megvan a maga egyéni gondja és küzdelme. A nagycsaládban élő kislány nagyobb lakásról ábrándozik, ahol nem kell majd a szüleivel és testvéreivel egy helyiségben nyomorognia alváskor; a differenciált oktatásban részesülő gyereket zavarja, hogy társai hülyének nézik; a válni készülő szülők gyermeke édesapja és édesanyja állandó veszekedéseitől szenved; a szomszédok csomagtartójába bújt kisfiú arról álmodozik, hogy az ő gyermekük lehetne, hiszen édesanyja, aki „összeszedte”, nem foglalkozik vele a kellő mértékben; a guberálásra kényszerített kölöknek pedig a szégyenérzettel kell szembesülnie. A kötet a korosztályos problémák tárgykörét is feszegeti, említést tesz az első szerelemről és a szexualitásról, az iskolai erőszakról és verekedésekről, akárcsak a szociális helyzetből eredő hátrányos megkülönböztetésekről. A kötet több helyen foglalkozik a halál, a halállal kapcsolatos szokások, az elmúlás tudatosodásának kérdésével is. Legyen szó az alig néhány hónapos kistestvér, a rokonfiú vagy a nagyszülő temetéséről, esetleg az édesanya öngyilkossági kísérletéről, a gyermekhősök mindig értetlenül állnak a felnőttektől hallott szavak, és a halálról megtapasztalt tények közti különbségek előtt.
A legtöbb novella szabályos gyermekmonológ, amelyben a főhős kislány vagy kisfiú a szerzőnő által kreált, alulstilizált nyelven mondja el történetét, gyermeki naivitással csodálkozva vagy szörnyülködve a felnőttek világának furcsaságain, de azokban a darabokban is, amelyeket felnőttek vagy a mindentudó narrátor mesél el, a lényeg a gyermekeken van. A prózák nem ritkán szinte tárcára jellemző módon közvetítik a hősök mindennapi, életszerű gondjait, mint amilyen a tartozás a tejért vagy az elhasznált villanyáramért, de szó esik az egyre inkább elszaporodó betörésekről is, ami miatt a magukat veszélyeztetve érző emberek ellenszenvet éreznek a doslákok és a cigányok iránt.
Kovács Jolánka valóságprózájában a helyi nyelv- és észjárás is jelentős mértékben tetten érhető, így a kötet szociográfiai olvasata is számottevő. Az írónő sok helyi különlegességet és szokást visz bele novelláiba, sohasem öncélúan vagy hivalkodóan, hanem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy szóhasználatában is visszaadja hősei gondolkodásmódját és világnézetét, például a gyereket bumbussal riogatják, halálesetkor „elmennek a házhoz”, az anya pedig azt javasolja fiának, hogy vegye el a lányt, akit teherbe ejtett, hogy őt ne átkozza senki. A helyi jellegzetességek közé sorolandó a multikulturalizmus evidenciája is, ami úgyszintén fontos mozzanata a novelláknak. Az elbeszélő gyerekek számára magától értetődő, hogy szerbek közt élnek, vannak szerb ismerőseik, és ővelük másképpen kommunikálnak. Két történetben éppen a többnyelvűség generálja a konfliktushelyzetet, a gyerek elkeseredését, amikor a szerbül beszélő felnőttektől olyat hall, amit nem neki szántak, viszont nyelvismeretéből kifolyólag megérti az adott szituációt, ami tájékozottsági téren hasznára van, de érzelmileg semmiképpen sem tesz neki jót.
A szerző Takard ki a kakadut című, ígéretes első prózakötetéhez viszonyítva a Jajistenem sokkal egységesebb és kiforrottabb mű. Egyes novellák egymásra épülnek, és párbeszédet folytatnak egymással, néhány esetben az írónő ugyanazt az élethelyzetet több megközelítésből is elmondja, aminek köszönhetően az önmagukban is helytálló darabok, kiegészítve egymást, sokkal komplexebb képet tárnak elénk. A kötetnek komolyabb észrevételként egyedül az róható föl, hogy megtévesztő a Gyereknovellák műfajmegjelölés, hiszen az összegyűjtött novellák még véletlenül sem a gyerekeknek szólnak, ahogyan azt a megjelölés sugallja, hanem a gyerekekről. Ettől eltekintve, nyugodtan leszögezhető, hogy a hátrányos helyzetben élő gyermekek panaszainak lejegyzőjeként Kovács Jolánkának sikerült szociográfiai, gyermeklélektani és esztétikai értelemben egyaránt hiteles és figyelemre méltó alkotást létrehoznia.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
