A könyvkiadók elvétve jelentetnek meg forgatókönyveket, ami érthető, hiszen egy adott forgatókönyv sohasem művészi végtermék, csupán „segédeszköz” egy lényegében más jellegű művészi alkotás elkészítéséhez. Arra, hogy a Magvető Könyvkiadó mégis kiadta Cormac McCarthy A jogász című forgatókönyvét, nyilvánvalóan a Faulkner-díjat, a Nemzeti Könyvdíjat és a Pulitzer-díjat magáénak tudó szerző iránti olvasói érdeklődés a legfőbb magyarázat. Másik fontos mozzanata a döntésnek a szerző iránti kiemelt figyelem lehet, a budapesti kiadó ugyanis az elmúlt hat év mindegyikében piacra dobott egy McCarthy-kötetet: Nem vénnek való vidék (2008), Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen (2009), Az út (2010), Vad lovak (2011), Átkelés (2012) és A jogász (2013). A harmadik lehetséges ok a forgatókönyv könyvbéli megjelentetésére a nyolcvanéves szerző művei alapján készült filmek sikerének tudható be, gondolok itt mindenekelőtt a Joel & Ethan Coen rendezésében készült, négy Oscar-díjjal kitüntetett Nem vénnek való vidékre (No Country for Old Man) és a John Hillcoat rendezte Az útra (The Road). Valamivel korábban készült a Vad lovak (All the Pretty Horses) kevésbé sikeresnek mondható filmadaptációja Billy Bob Thornton rendezésében, de McCarthy megfilmesített műveinek felsorolásakor véletlenül sem szabad kihagyni a magyar viszonylatban kevésbé ismert The Sunset Limited című kamaradarabot, amelyet három évvel ezelőtt Tommy Lee Jones álmodott filmre. A McCarthy gondolatiságának legjavát nyújtó alkotás egyetlen zárt helyiségben játszódik, ahol egy véletlenül összetalálkozó fehér (Tommy Lee Jones) és fekete (Samuel L. Jackson) férfi beszélgetnek az élet dolgairól, lassacskán ráébredve, hogy az élet semmilyen téren sem tekinthető fekete-fehérnek. Végezetül a könyv kiadásához hozzájárulhatott a forgatókönyv alapján készült film is, amelyet a neves Ridley Scott rendezett pazar színészgárdával. A főszerepeket Michael Fassbender, Penélope Cruz, Javier Bardem, Cameron Diaz és Brad Pitt alakítják. Mivel A jogász sokkal inkább McCarthy, mint Scott filmje, utóbbi sokszor talán túlságosan is tartotta magát a forgatókönyvhöz, a folytatásban elmondottak a könyvre és a filmre egyaránt vonatkoznak.
A jogász a McCarthy-művekre jellemző amerikai–mexikói határvidékén játszódik, és egy jogász történetét meséli el, aki vélhetőleg imádott menyasszonya elkápráztatása érdekében a mexikói drogkartellel üzleti kapcsolatban lévő ismerőse útján egy húszmillió dollár értékű drogcsempész-ügyletbe keveredik. A szállítmányt egy szennyvíztartályos teherautóba rejtve szállítják be az Egyesült Államokba, ahol azonban ellopják azt, és egy véletlen egybeesés következtében a bűnbanda a jogászt sejti a dolog mögött. A mű nagyon lassan építkezik, emiatt sokszor nehezen követhető, vontatott, nem tudjuk, pontosan mi és miért történik. A hősök folyamatosan szövegelnek, filozófiai mélységeket súroló eszmefuttatásokat folytatnak nőkről, a bolito nevű különleges gyilkoló eszközről, snuff-filmekről, erkölcsi dilemmákról. A kinyilatkoztatásokkal és szentenciákkal teli párbeszédek és bölcselkedő tudatfolyamok sokszor olybá tűnnek, mint egy felmondott példabeszéd bűnről és bűnhődésről. Az önmagukban szellemesnek is mondható részek nehezen állnak össze egy koherens egésszé, az adott helyzetben sokszor erőltetettnek hatnak. Persze, a cselekmény előrehaladásával szinte valamennyi furcsa párbeszéd „tétje” megvilágosodik előttünk, kissé mesterkélten a film részévé lesz nemcsak a szavak szintjén, aminek következtében viszont egy bizonyos ponton túl teljesen kiszámíthatóvá válik a történet. Mindazt a szájbarágást, amit a durva ecsetvonásokkal elmesélt cselekmény vonalvezetésében mellőz a mű, kamatoztatva adja vissza az erkölcsi tanulság levonásakor. Kissé zavaró azonban, hogy a cselekedeteikről alig szót ejtő hősök – akik alapjában véve bűnözők – kizárólag mélylélektani elmélkedéseket folytatnak életről, halálról, vállalásról, választásról, elfogadásról. Például arról, hogy a kiválasztott útról nem lehet letérni: „Arra biztatnám önt, Jogász, hogy nézzen szembe helyzete valóságával. Ez a tanácsom. Nem az én dolgom hogy megmondjam mit kellett volna tennie. Vagy nem tennie. Én csak annyit tudok hogy az a világ amelyben jóvá akarná tenni a tévedéseit az nem az a világ amelyikben megtörténtek. Ön most egy elágazáshoz ért az úton és itt választani szeretne. De itt nincs választás. Csak elfogadás van. A választás már rég megtörtént.” Egy műtől, amelyben drogkartellek, főállásban alkalmazott emberrablók, véres leszámolások vannak, elvárnánk a feszültséget, azonban ezt szinte egyetlen pillanatra sem érezzük, egyrészt a filmidegen dramaturgia miatt, másrészt pedig azért, mert a főhőssel nem tudunk együtt érezni, meg sem ismerjük igazából. Ez a megállapítás a többi főhősre is vonatkoztatható, egyedül Malkina, a jogász „üzletpartnerének” barátnője képez kivételt. A szenvtelen hölgy karaktere a legkidolgozottabb a műben. Azon túl, hogy korán megtudjuk róla, hogy házi kedvencként két gepárdot tart, ránézésre képes megállapítani, hány karátos egy gyémántgyűrű, a csábos nő múltjáról és egyéniségéről is számos információt kapunk, őt egészen egyszerűen szólva: „megismerjük”. (A film esetében ehhez sokban hozzájárul Cameron Diaz remek alakítása, akinek a nevéhez fűződik immár a filmtörténet egyik legbizarrabb szexjelenete is, amikor Malkina – miután közli barátjával, hogy megdugja az autóját –, bugyi nélkül „szétteszi magát” a szélvédőn, és „elkezdi hozzádörgölni magát az üveghez”. A kamera végig a Javier Bardem által alakított férfi megrökönyödött arcát mutatja, aki barátjának később a következőképpen számol be az esetről: „Olyan volt mint egy ilyen harcsa. Ilyen fenéklakó hal ami úgy megy föl az akvárium oldalán. Úgy fölcuppog az üvegen. Tisztára.”)
Más műveihez hasonlóan Cormac McCarthy A jogászban is mindenekelőtt az ember erkölcsi mélyrepülését taglalja, azt, hogy a mohóság és a kapzsiság mily elemi erővel képes felülkerekedni a józan megfontoláson, a csillapíthatatlan birtoklási vágy intenzitása csakis az utána maradt testi-lelki kínokkal mérhető össze. Csakhogy míg korábbi alkotásainak legfőbb erőssége éppen abban rejlik, hogy élethűen képes ábrázolni a zord valóságot, nem moralizál és nem von le hősei helyett végkövetkeztetéseket, addig legújabb munkájában ez utóbbit nagy előszeretettel teszi: „Túl nagy szerepet tulajdonítunk a mohóságnak. A félelemnek meg nem.” A McCarthy-regényekben felelevenedő világ teljes fokú megéléséhez és átéléséhez nagymértékben segítségünkre van a szerző sajátos stílusa, amit a sallangoktól lecsupaszított mondatok szuggesztivitása, a központozás nélküli mondatvezetés, a vesszők által nem tagolt mondatok egyedi hangulata, a rideg párbeszédek és a cselekmény belső monológot mellőző elbeszélése jellemez. A Vad lovakban és a Nem vénnek való vidékben a szerző egyszerre rideg és lírai mondatai nemcsak jelentésükben, hanem a szavak lüktetésében is hűen érzékeltetik a kopár határvidék egyhangúságát, míg Az út esetében a sivár megfogalmazások, a sajátos ritmust diktáló, rövid lírai futamok, és végletesen egyszerű párbeszédek egy különös, egyszerre lidérces és meditatív hangulatot kölcsönöznek a műnek. A szerző regényeire jellemző gazdag stilizálásból A jogászban szinte semmit sem kapunk, ami nyilvánvalóan nagyrészt a műfaji különbözőségnek tudható be, azonban ez ismételten felveti egy forgatókönyv könyvbeli megjelentetésének létjogosultságát. Bárhogyan is legyen, a különleges karakterek, az erőszak nyers ábrázolása, a meghökkentő dialógusok, a fekete humor, a film esetében a sztárszínészek önmagukhoz méltó alakítása miatt lehet védeni a művet, ugyanúgy, ahogyan könnyűszerrel bírálható is a nehezen követhető és élvezhető cselekményvezetés, a kevésbé filmbarát dramaturgia, a lapos jellemek és a sokszor túlságosan „okos” megnyilvánulások miatt. Ami kétségtelen: nem e miatt a műve miatt fogjuk elsősorban szeretni Cormac McCarthy művészetét.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
