Nem akartam olvasni, és nem akartam megnézni. Valahogy ugyanúgy vagyok mindkettővel, vagyis Sziveri János költészetével, és a Táborosi Margaréta rendezte Az ember komédiája című előadással. Nem akarom, mégis állandóan azon kapom magam, hogy nem elég, hogy látom, hanem figyelem is, és minden porcikám látja és érzi, pedig legszívesebben elfordítanám a fejem, de az is felesleges lenne, mert a szavak ott visszhangoznak a fejemben. És most is úgy éreztem, hogy a darabot is látnom kell, annak ellenére, hogy megriasztott és megint el akartam fordítani a fejem.
Kezdjük időrendben, vagyis magával a költővel. Sziveri költészete: Bakony/takony, túlságosan közönséges; Dia-dalok, nem valami kreatív szójáték; kardal/karddal; álruháját/áriáját; zabra/zebra, jaj nekem stb. És mégis... Zalán Tibor szavaival élve rímei csattognak és helyenként bántóan primitívek, kiszámíthatóak. Erre feltehetnénk a kérdést, hogy milyenek legyenek e rímek, ha nem ilyenek. Az életünk ilyen, így éljük napjainkat, csattogva, helyenként bántóan primitíven, és általában kiszámíthatóan, ergo ha az életet akarjuk ábrázolni a maga teljességében, akkor azt csakis ilyen formában tehetjük meg. Beszélhetnénk arról, hogy a nem Páris, sem Bakony:/vér és takony sorpár hogyan viszonyul Ady Páris az én Bakonyomjához, mint ahogy azt Harkai Vass Éva megtette, vagy arról hogy milyen ellentét feszül a két sor között, ám véleményem szerint felesleges. Az olvasó, aki átéli vagy átérzi ezt a feszültséget, az mindenféle magyarázat nélkül tudja, hogy valójában mi is fogalmazódik meg ebben a képben. Nem kell magyarázni a rímet, azt, hogy éppen mennyire csattogó és primitív, elég látni és megérteni, hogy mi van mögötte, milyen élettapasztalatokat fejez ki, és máris magunkévá tettük, vagy legalábbis magunkénak érezzük még most, huszonegynéhány év után is, mert még most is azt tapasztaljuk, hogy az ígérgetések ellenére, még most sem Páris, sem Bakony... Így pedig beszélhetünk e sorpár aktualitásáról, vagy egészében véve a költészet aktualitásáról, arról, hogy mitől válik valami örökérvényűvé, illetve válhat-e valami, akármi örökössé. A barbár imák költője örök érvényű rímeket akart alkotni, tisztában volt azzal, hogy neki csak ez lehet a feladata, ez az ő keresztje, és ezt a rosszalló megjegyzések, sőt a botrányok ellenére is véghezvitte. Zalán Tibor állapítja meg azt is, hogy a rímei szándékosan ilyenek. Valljuk be, ha nem lennének szándékosak, akkor is ilyen rímekre várnánk, a tartalombeli egyszerűség, és a jó értelemben vett primitívség nem követeli meg a kristálytiszta rímeket (habár ilyenre is akad szépszámú példa, csak ezek fölött valahogy mindig elsiklunk), kívánjuk, hogy recsegjen, hogy ne csak a dobhártyánkba kaparjon, hanem mélyebben is felszántson dolgokat, hogy a hogy részesévé tehess a föltétlen űrnek/kételyem legyűrve tűrlek sorpár olyan részeket is megsértsen bennünk, amelyekről eddig nem is tudtunk, vagy ott van a Káinok/rábírok rímpár, ami felett megint csak nem tudunk elsiklani anélkül, hogy valami újat fel ne fedeznénk saját magunkban. Bori Imre jegyzi meg, hogy a költő az „ígérkező rímek” ösztönzéseinek nem tud ellenállni. Ki tudna? A kedvencünknél maradva, ki hagyna ki egy olyan rímet a Bakony szóra, mint a takony? Még akkor is, ha az, mint már mondtuk túl (?) közönséges. 95 százalékunknak nem jutna más eszébe. Alkony? Nem lenne az igazi, és pláne nem lenne eléggé sziveris. Vagy talán mégis, mert nála az is, ami nem sziveris, sziverissé válik. Már egy sor után, még a legemelkedettebb szó is. Alulstilizáltság, depoetizáltság, groteszk, irónia, düh, banalitás. Ezek a valójában semmitmondó kifejezések merülnek fel a költészetével kapcsolatban. Semmitmondóak, ugyanakkor teljesen helytállóak. Olyan kifejezések, amelyek megfogalmazzák a verseinek azon jellegzetességeit, amelyek élővé, hihetővé, autentikussá teszik azokat. Viszont én ezt is a mindennapok felől közelíteném meg, alulstilizált, depoetizált világban élünk, a groteszk már szinte mindennapivá vált, irónia, szarkazmus árasztja el az embereket, dühösek vagyunk, nyers dolgokat vágnánk a másik fejéhez, és minden banálisnak tűnik.
Egy újabb nézőpont az, amelyet Virág Zoltán fogalmazott meg. Harkai Vass ezt úgy írja körül, mint a Sziveri életműnek a testi animáció, a testtapasztalat, a betegség- és halálmetafora felőli megközelítése, illetve újraolvasása. Ilyen értelemben az 1977-es Szabad gyakorlatoktól egyenes út vezet az 1991-es posztumusz Magánterületig. Egyenes út, viszont nem szükségszerű és kizárólagos, ugyanis ebben az esetben a külső körülmények sem hanyagolhatóak el. Harkai Vass az első kötet elvont tárgyiasságát emeli ki, majd ez egyre inkább eltűnik, és a költő mindinkább befelé fordul, hogy még nagyobb területeket járjon be, majd eljut a betegségéig, a saját testéig, hogy legvégül az is tárgyiasuljon, hogy úgy tekintsen magára, mint egy kísérleti egérre, ürgére, az életre pedig, mint egy kísérletre, aminek végső célja és feladata csakis a halál. És hogy ez ellentmond a vátesz szerepnek, az elhivatottságot hiábavalóvá teszi, és megdönti az irodalom mindenhatóságába vetett hitet, az most nem számít. A fakereszt így is töri a vállát, az éjben az eső is róla locsog, és akkor is megmássza azt a bizonyos három emeletet. De a testtapasztalat megemlítésével már egy lépést tettünk a Kosztolányi Dezső Színház előadása felé, amely ezt emeli ki, és ezt teszi az életmű egyik leghangsúlyosabb értelmezési területévé.
Megragadva az alkalmat rögtön áttérek Táborosi Margaréta darabjára, és ezt a legvégéről kezdeném el, vagyis csak majdnem a legvégéről, nevezetesen a Bábel című monumentális Sziveri-vers Bakos Árpád zeneszerző által megzenésített változatával. A színészek félkörben állva éneklik a művet, díszletek nincsenek, csak egy-egy mikrofonállvány mindegyikük előtt, és a padlóra vetett kabátok. És a groteszk csak ömlik a színpadról és a hangszórókból. Mintha egy musical nagyjelenetét látnánk. Megkockáztatom, hogy a vers ilyen formában akár slágerré is válhatna. Ispánovics Csapó Julianna foglalkozott Sziveri verseinek zenei alapjaival, zenei meghatározottságával, mint írja, a sláger ismérvei, műfaji jegyei rátelepszenek a versszöveg szerkezetére, ritmusára, a felszínen úsznak, lebegnek, miközben az ars poetica tartalmai, irányvételei a felszíni könnyedséget ellenpontozva, elsötétítve nyílnak meg a felszín alá bukó befogadói tekintet előtt. A 2010-ben megjelent tanulmány, mintha csak felvezetné, vagy akár értelmezné a Bakos-féle megzenésítést. A tisztán csengő rímek, és a még tisztább zene szöges ellentétben áll a vers mondanivalójával. A tartalom az életből kifelé igyekvő ember utolsó pillanatait idézi fel, és ezt mintegy diadalmenetként ábrázoló zene egészíti ki, miközben olyan egyszerű rímek hangzanak el, mint a forog/morog, rontom/csontom, dolgát/szolgát, kábel/Bábel. Mégis, mintha a zene, a szöveg, és a forma kiegészítenék egymást, hogy a közönség feltegye a kérdést, hogy tényleg ennyi az élet, ezek lennénk. Ispánovics Csapó a versre több helyütt hivatkozik, amikor a költő egész életművét vizsgálva kiemeli a mély hangok, az asszonánc, a lágy mássalhangzók illékonyságának zenéjét, de ezzel szemben természetesen eufóniát is tapasztalunk. Az örök kérdés, mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás problémájával találkozunk. Ez a zene nem létezhet a vers nélkül, viszont azt is nehéz elhinnünk, hogy a vers létrejöhetett a zene nélkül. Valójában több, mint húsz év telt el a két mű között, mégis az az érzésünk, mintha egy komplex műről lenne szó, amelyhez harmadik összetevőként a látvány is feledhetetlenül hozzákapcsolódik a maga egyszerűségével. A jelek szerint már magát Sziverit is foglalkoztatta a megzenésítés, ugyanis magában a versben azt olvashatjuk, hogy langyos dallamra ráng a szív, vagy és te hallod-e az ócska dallamot/melyre az elmúlásba ballagok, ráadásul vannak egyéb árulkodó jelek, például a hangutánzó szavak, vagy az olyan igék használata, amelyek valamilyen hang kiadását feltételezik: csörög, koccan, piheg, felesel, csattog, locsog, csörgedez, dühöng. Mintha egy totális hangzavarból olvasnánk ki a sorsunkat, elesettségünket Ezt a hangzavart önti formába Bakos Árpád. Miklós Melánia verskoncertnek nevezi ezt a produkciót, amely szerinte szívhez szóló, méltó rekviem Sziveriért. A mintegy nyolc perces műhöz készített videoklip pedig az egész előadás jeleneteiből közöl remek válogatást, az így megjelenő képkockák, a legerőteljesebb pillanatok tovább erősítik a zene és a szöveg keltette hatást, a Keresztury Tibor szavaival élve, megrázó, elviselhetetlen, gyönyörű, felkavaró, feledhetetlen bejátszások sorjáznak, és nincs menekvés, a hallgató/néző az alkotás rabja lesz, leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy újra és újra végignézze a videót, vagy magát az előadást. Mert az előadást többször meg kell(ene) tekinteni ahhoz, hogy minden jelenetet helyesen értelmezzünk, vagy a helyére tegyünk. Már az is gondot okoz időnként, hogy teljes egészében felidézzünk egy-egy jelenetet. A sorrendet pedig utólag talán lehetetlen rekonstruálni. Talán nem is kell, az előtudásunk, előítéleteink érthetővé teszik számunkra az egész folyamatot, hogy ilyen mechanikus szóval fejezzem ki magát az életet.
Visszafelé haladva, vagy talán inkább az egész előadást összefogó tényezőként a betegséget említhetjük meg. Visszatérő jelenet a beteg költő látványa, utalás a betegségére, ami mintha azt sugallná, hogy csakis ez határozhatja meg a hozzá való közeledést, mintha nem tudnánk, és nem is akarnánk figyelmen kívül hagyni a szenvedését. A szinte teljesen levetkőztetett színész megtagadja magától az ételt, lemond a túlélésről, ám a nő, aki hűségesen követi betegségében is, életet próbál lehelni bele azzal, hogy a szívét is kiteregeti, a többi szennyes mellé. Az egész darab talán legfelkavaróbb jelenete ez, szavak nélkül, mintha egy némafilmet néznénk, miközben csak a betegségre és az elmúlásra gondolunk. Az előadás végén egy kórházi ágyon látjuk a költő viaszból megformázott alakját, amint világossággal árasztja el a színpad egy részét, a látvány félelmetes, majd a magát Sziverit alakító színész rágyújt, aztán végignéz saját tetemén és a közönségen. Ecce homo!
Visszatérő motívumként megemlíteném az égből lenyúló műanyag csöveket. A műsor elején egy helyéből kirántott katéterrel kezdődik a műanyag csövek kígyózása, tánca. Majd ezek a csövek végigkísérik a halandót az életen, rajta keresztül (Isten katéteréből?) gyógyszer, fájdalomcsillapító, vér, alkohol áramlik a szereplők testébe, amitől azok eszüket vesztik és őrülten rángatóznak, táncolnak és öntudatlanul menetelnek a halálba. A Bábel című vers is utal erre, amikor az intenzív osztályt említi, vagy éppen abban a két sorban, amelyben azt írja a költő, hogy cseppek csöpögnek egyenest az érbe/tápvizet kapok vérért cserébe, de a Lóg az orromból műanyag kábel is ezt a tapasztalatot jeleníti meg.
Úgy nem fejezhetem be írásomat, hogy ne ejtenék néhány szót az előadás címéről. Az ember komédiája Sziveri viszonylag ismeretlen verse, és a darabban talán nem is hangzik el egyetlen sora sem. Mégis találóbb címet nehezen találtak volna, ha figyelembe vesszük, hogy benne van a költő életének és magának az emberi létnek a kétarcúsága. Komédia az egész, játszani kell, táncolni, énekelni, nevetni, a legvégén meg majd eljön a jól megszolgált happy end; ám azáltal, hogy ismerjük Madách művét, amelynek címét mindenféleképp felidézi az előadás és a vers címe, látnunk kell azt is, hogy mindezek mellett egy tragédia is, hisz a boldog vég is csak vég, viszont ezt a boldogságot semmi nem garantálja. Azonban az elhivatottság, megnemalkuvás talán elviselhetőbbé teszi a lét tragédiáját, és komédiát csinálhat a nehéz (elcsépelt) jelenetekből.
Zárásként csak annyit, hogy a jelek szerint még sokáig halljuk majd ezt az ócska dallamot, amire az elmúlásba ballagott, míg lassan megszokjuk, és slágerként énekeljük a buszon vagy egy erdei kiránduláson, és talán időnként majd szívünk is erre a ritmusra dobol...
(A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék 2014-es Egyetemista esszépályázatán 1. díjat nyert alkotás.)
___________
Kiadás:
SZIVERI János művei (2011). Gondolat Kiadó, Budapest.
Irodalom:
1. BORI Imre (1998): A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó, Újvidék; Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Beograd.
2. HARKAI VASS Éva (2011): Életmű – recepció – kultusz. Sziveri János lírai opusáról. Hungarológiai Közlemények, 4. 12–26.
3. ISPÁNOVICS CSAPÓ Julianna (2010): Kötél/tánc/zene. A sláger és a Sziveri-vers. = Mediális átlelkesítés. Szerk.: Csányi Erzsébet. Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 101–106.
4. KERESZTURY Tibor (2014): Vér és takony. Sziveri János 60. URL: http://www.litera.hu/hirek/ver-es-takony letöltve: 2014. 03. 25.
5. MIKLÓS Melánia: In memoriam Sziveri. URL: http://www.kosztolanyi.org/Sajto/482 letöltve: 2014. 03. 25.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
