Marinko Magdát – akinek gyilkosságai Szabadkát és környékét, Szegedet, Orosházát, Kecskemétet hosszú hónapokig rettegésben tartották – húsz éve, 1994. január 28-án tartóztatták le. Bátyi Zoltán szegedi újságíró, a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkára Marinko, avagy a halál zsoldosa című könyve tavaly jelent meg. Ezt a bűnügyi dokumentum-riportkönyvet a közelmúltban Szabadkán mutatták be, ekkor beszélgettünk a szerzővel.
A gyilkosok számára a közvélemény egy része mindig szokott valamiféle magyarázatot találni, például azért lett belőle sorozatgyilkos, mert nehéz gyermekkora volt. Ez nem lehet indok, és az ön könyvéből is az sugárzik, a gyilkosságra, az emberélet kioltásra nincs bocsánat.
– Teljesen ez a véleményem erről, mert ha arra lehetne hivatkozni, hogy a körülmények – legyen az gyerekkori rossz neveltetés vagy rossz állapotok – miatt valaki emberéletet olthat ki, akkor emberek százezrei gyilkolhatnának. Ehhez kell egy a génekkel örökölt, vagy nem is tudom, honnan származó alaptulajdonság, amely fogékonyságot ad erre, valamint az, ami Marinko Magda esetében is történt, hogy először kisebb bűnöket, majd egyre nagyobbakat követett el, s végül kikerült a légióba. Nekem többen is hangsúlyozták azok közül, akik itt fiatalkorában ismerték, hogy az élete akkor változott meg, akkor fordult el teljesen a normális életviteltől, amikor a légióban gyilkológéppé vált.
Honnan az ötlet, hogy épp Marinko Magdával foglalkozzon?
– Akkoriban, amikor nap mint nap róla beszéltek, egy újságnál dolgoztam főszerkesztő-helyettesként Szegeden. A riporterek hozták a híreket, hogy milyen újabb bűncselekmények történtek, én szerkesztőként kezeltem ezeket az anyagokat, és bíztam abban, hogy egyszer majd, amikor ez az ügy lezajlik, valaki veszi a fáradságot, és megpróbálja összefoglalni, hogy mi is történt. Számomra megdöbbentő volt, hogy amikor ez az egész eseménysor lezajlott, amikor Magda Marinkót rács mögé dugták, senki fejében sem fordult meg a gondolat, hogy ezt a témát esetleg feldolgozza, hogy tanulságként szolgáljon az utókornak, és bemutassa az utánunk következő generációknak, hogy mit is jelentett az, amit mi rendszerváltozásnak neveztünk Magyarországon. Én ebben a könyvben nemcsak Marinkóval akartam foglalkozni, hanem azzal a közeggel, amely körbevette, amely lehetőséget biztosított arra, hogy ilyen típusú gazfickók a határ két oldalán elkövethessék ezeket a bűncselekményeket. Itt egy csomó összefüggés van: például a délszláv háború, amely rákényszerített embereket arra, hogy elhagyják az otthonukat. Rengeteg vajdasági menekült jött át Magyarországra, de köztük, valljuk be, sok olyan volt, aki nem azért menekült, mert nemzetiségi problémái lettek volna, hanem egyszerűen köztörvényes bűnözőként akart eltűnni a jugoszláv hatóságok elől, és nagyon kényelmesnek tűnt számára, hogy Magyarországra jöhet, arra hivatkozva, hogy menekül a háború elől. Ezt a magyar hatóságok el is hitték, így számos ember kapott letelepedési engedélyt, és lehetőséget arra, hogy újrakezdje ott az életét. Ezek az emberek nem akarták újrakezdeni, csak már forró volt a lábuk alatt a talaj itt, Vajdaságban. Magyarországon vállalkozónak állították be magukat, akkoriban senki nem kérdezett semmit, hogy ki mire vállalkozik, mindenki úgy él meg, ahogy akar, ez is a rendszerváltás gyerekbetegségi közé tartozott. Az pedig tilos volt, hogy erről beszélgessünk, nem az államhatalom tiltotta meg, hanem a józan ész, senki nem firtatta, kutatta a másik pénzét, ebből aztán létrejöttek a nagyvagyonok, miközben emberek százezrei mentek tönkre. Meg kialakult egy olyan réteg, amely nem tisztességesen akart meggazdagodni, ehhez tartozott Marinko Magda is.
Még mindig izgatja az embereket, még mindig rejtély, hogy Marinko Magda miért gyilkolt meg annyi embert.
– A kutatásaim végeredménye, hogy a pénz volt a motiváció. Ő hivatkozott bosszúra, hivatkozott hazafiságra, ezerféle dolgot kitalált, amikor mentegette magát, hogy miért tette, de meggyőződésem, mindez csak üres szöveg volt, egyszerűen pénzre volt szüksége. Ennek is egyszerű a magyarázata. Véget ért a szerb–horvát háború, azok a félkatonai szervezetek, mint Arkan szabadcsapatai is, megszűntek, nem voltak már szalonképesek, tagjaik elveszítették a megélhetési lehetőségüket. Háborúban elvadult emberek voltak, nem tudtak beilleszkedni, néhány év alatt hozzászoktak, hogy fegyverrel mindent el tudnak intézni, így aztán megpróbálták az életüket, annak az anyagi részét is ily módon megoldani.
Óriási kutatómunka eredménye ez a kötet. Milyen nehézségei voltak az adatgyűjtéssel, a rendszerezéssel, a megírással?
– Az volt a probléma, hogy rengeteg ellentmondással találkoztam. Akkor alakult ki Magyarországon a bulvársajtó, és mindenki úgy próbálta tálalni a Marinko-ügyet, hogy valami különlegességet tudjon elmondani másokhoz képest, ezért rengeteg álinformációt felhasználtak, amelynek semmiféle valóságalapja nem volt. Ezeket le kellett valahogy bontani az egész történetről, és eljutni a források mélyére, ahol a valódi információk vannak. Annak köszönhetően tudtam ezt megtenni, hogy nagyon régi jó barátom, Kószó Zoltán alezredes, aki Marinko Magdát elfogta, most már hajlandó volt erről beszélni. Korábban akartam kezdeni a könyvnek a megírását, de jó pár évnek el kellett telni, mert az emberek valahogy tartottak ettől a témától, nem akartak beszélni róla. Amikor már 15-16 év elmúlt, egyre többen megnyíltak, és olyan szerencsém volt, hogy találkoztam olyannal, aki eredeti dokumentumokat tudott adni. Amikor már láttam, hogy egyre gyűlik az anyag, akkor megrettentem, hogy mekkora anyagból lehet végül kihámozni azt az igazságot, amely biztos, hogy nem a teljes igazság, de legközelebb áll hozzá. Segítettek azok az ügyvédek, rendőrtisztek, bírók, akik ebben az ügyben benne voltak. Ez annak is betudható, hogy én most már 2003 óta a Szegedi Ítélőtáblának vagyok a sajtótitkára, tehát bizonyos szempontból belül vagyok a körön. Nem tudom, hogy így van, vagy nem így van, de lehetséges, hogy Marinko magyarországi ügyvédje, ha nem vagyunk kollégák, akkor nem nyílt volna meg, de így megnyílt, és vállalta a beszélgetést.
Mi, akik a szerbiai részt ismerjük jobban, hisz olvastuk az akkori tudósításokat, szintén hitelesnek érezzük. Itt kik segítettek?
– Egyrészt a Magyar Szó szerkesztőségében nagyon nagy segítséget kaptam, hogy a régi újságokhoz hozzájussak, és voltak olyan segítők, akik mondták, hogy kihez menjek, kit kérdezzek még meg. Nagy hálával gondolhatok a szabadkai kollégákra meg mindazokra, akik itt segítették az anyaggyűjtést, akik kivittek Csikériára, mert ha egyedül mentem volna ki, nem tudtam volna, merre keressem Marinko házát, kivel beszéljek, hogyan találjak kapcsolatot bárkivel Marinko-ügyben. Minden elismerésem az ittenieké és a magyarországi segítőké, mondhatnám azt is, olyan jó volt az együttműködés az anyaggyűjtés során, mint amilyen jó volt a két rendőrség együttműködése, amikor elfogták a Marinko-csapatot. Nagyon nehéz körülmények között, korábban soha nem látott ügyben kellett hogy nyomozzanak, hisz ilyen ügyek nem fordultak elő sem Magyarországon, sem Jugoszláviában korábban, ez a bűnözési mód a rendszerváltás és a délszláv háború alatt alakult ki, és mégis sikerült a végére járni, Marinko után a többieket is elfogni, tehát felgöngyölíteni egy ilyen bűnszervezetet, ami szerintem nagyon nagy teljesítmény volt. Nagyon sok ember életét mentették meg. A szerencse is közrejátszott abban, hogy Marinkót sikerült elfogni, de ez jelentős csapatmunka eredménye volt. Akkoriban útjára indult a félelem itt, a Vajdaságban is, és Magyarországon is, hogy ez az új világ ilyen típusú bűnözést fog előhozni, szerencsénkre, ez nem valósult meg. Szerintem ez annak is köszönhető, hogy az első ilyen halálosztó brigádot sikerült elfogni.
