Lovas Ildikó íróval beszélgettünk irodalomról, művészetről és a csütörtökön kezdődő Ünnepi Könyvhétről. Szóba került az MNT konzultatív testületei részéről a kulturális stratégia felülvizsgálása is, amelyet jó dolognak tart.
– Nagyon várom Schein Gábor Svéd című regényének a megjelenését az Ünnepi Könyvhétre. Nagyon tisztelem a művészetét, szeretem olvasni a munkáit, és annak alapján amit előzetesen olvastam erről az új regényéről, úgy gondolom, hogy tematikájában nagyon közel áll azokhoz a kérdésekhez, amelyek engem foglalkoztatnak – hallottuk Lovas Ildikó írótól.
Mint fogalmaz, egyáltalán nem mondható rendszeres Ünnepi Könyvhét-látogatónak.
– Számomra az az igazi, amikor a könyvhét után az ember beveti magát egy könyvesboltba, és órákon át bóklászik, keresgél, lapozgat – mondja. – 2005-ben az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Kijárat az Adriára – az maradt meg az emlékezetemben, hogy füllesztő hőség volt –, majd 2007-ben a Spanyol menyasszonyt is erre az alkalomra időzítette a kiadó, ezért ott is ott voltam, dedikáltam. Jó dolog, hogy barátokkal, ismerősökkel lehet találkozni, beszélgetni, de ugyanakkor, azt, aki nem sokszor jár ilyen rendezvényekre, riasztja is az a nagy tömeg, lökdösődés, emiatt amikor a Kis kavicsot írtam, külön kértem, hogy olyan időpontban jelenjen meg, amikor sem téli könyvvásárokhoz, sem könyvfesztiválhoz nem kötődik, így jelent meg ez a regényem októberben. Tavaly ismét az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Cenzúra alatti című regényem, és ami nagy élmény volt, az az, hogy Sándor Ivánnal dedikálhattam, közben jót beszélgettünk, elmesélte azt a nagyon fiatalkori élményét, amikor a vészterhes időket előrejelző könyvünnepen a Vörösmarty téren a könyves standoknál az egyik oldalon egyik tábor írói ültek, a másik oldalon a másiké, de azért szót váltottak egymással. Nem újszerű ez a fajta megosztottság, ami az egész életünket jellemzi, mindig is jelen volt, csak amikor az ember benne él egy korban, akkor azt érzi különösen fontosnak. Vagy nagy élmény volt Fejtő Ferenc jelenléte az egyik ünnepi könyvhéten, nem sokkal a halála előtt. Még a kilencvenes években vele készítettem életem első nagyinterjúját. Amikor felkerestem, leültetett, a felesége egy teát főzött, és elkezdtünk irodalomról beszélgetni. Két és fél óra hosszat beszélgettünk, és egyszer csak Fejtő azt mondta: Kedves Ildikó, lerakta a vizsgát, kérdezhet. Megjelent az interjú, gratulált hozzá, többször beszéltünk telefonon, mert nagyon érdekelte a délszláv válság, hiszen ennek a vidéknek nagyon jó ismerője volt. Meghatározó élmény volt számomra a figyelme, az a szigorúság, az a nyitottság, szellemi frissesség, ami Fejtő Ferencet jellemezte. Egyszer például azzal hívott, hogy szerzett nekem egy féléves ösztöndíjat. Azon a könyvhéten, nem sokkal a halála előtt, a Vörösmarty téren körbevették az emberek, ott álltam tőle néhány méterre, néztem az ő összesoványodott, de izgatott, mozgékony arcát, tekintetét, de nem zavartam meg. Megőriztem azt a pillanatot, az örömét, hogy még ott lehet.
Korábbi interjúban már szóba került, hogy az elmúlt tíz-tizenkét évben Lovas Ildikó – amikor a szabadkai önkormányzat kulturális tanácsosaként, majd az MNT hivatalában dolgozott – csak kora hajnalban, késő éjjel volt ideje regényt írni. Beszélgetésünk során az is szóba került, hogy most, amikor más munkahelyen dolgozik, számíthatunk-e arra, hogy új könyve jelenik meg.
– Virág Gábor, a Forum Könyvkiadó igazgatója évek óta rám pirít, szembesít a saját mondataimmal. Mindenhol elmondom, hogy milyen jó a Forum Könyvkiadó, ezért – mondja ő – illene már kéziratot is adnom a kiadónak. Úgy gondolom, az egyetemes magyar könyvkiadás vonatkozásában mindig is jelentős volt ez az intézmény, ezért köszönet illeti az igazgatók, főszerkesztők munkáját. Nagyon közel áll hozzám az a fajta irodalmi attitűd, látásmód, amit a Forum képvisel, és itt gondolok az újraindított képzőművészeti monográfiára, a könyvbusz útjaira, a rengeteg író-olvasó találkozóra, amit szerveznek, és a gyermekkönyvekre is. Ebben rengeteg munkája van benne a mostani vezetőknek – osztotta meg velünk a véleményét Lovas Ildikó. – Mint említettem, a kiadó vezetője kér tőlem kéziratot, én viszont nem gondolom, hogy állandóan regényt kellene írnom, meg így 50 felé közeledve már megvan az a nyugalom az emberben, hogy nem akar mindenáron könyvet kiadni, viszont elkezdtem a Hét Napnak retró tárcákat írni, amelyek a hiány felől közelítenek, mert azt gondolom, valami jelenlétét a legjobban a hiányából értjük meg. Szabadka nem létező polgársága az a téma, ami a leginkább izgat. Ezek a tárcák részben családtörténetek, részben nem azok, van, ami kitalált bennük, van, ami igaz.
Az írónő úgy jellemzi ezeket a tárcákat, mint a hiánynak az apróságokban való tettenérését. Mindig is fontos volt számára nagy elődeink tetteinek, örökségének a megbecsülése.
– Nagyon fontos számomra az, amit az elődeinktől tanulhatunk, és ebből a szempontból mindig is bosszantott a saját városom süketsége, vaksága, restsége, például Bíró Károly egykori polgármesterrel szemben, akiről tudomásom szerint még utca sincs elnevezve. Komoly mulasztásnak tartom, hogy erről a jeles városépítőről semmiféle módon nem emlékezünk meg, habár lokálpatrióták már évek óta emlegetik ennek szükségességét. Azzal sem nagyon törődtek, hogy átépítik-e Munk Artúr szülőházát, hogy nincs emléktábla rajta, hogy a legtöbb szabadkai, habár gyakran elmegy a főtéri mellszobra előtt, nem is tudja róla, hogy irodalmár volt, Csáth Géza barátja, és annak a Kárpátiának a hajóorvosa, amely elsőként sietett a Titanic megmentéséére.
Persze a múltat nem naftalinban kell őrizni. Úgy gondolom, nagyszerű dolog volt, amikor megalakult a Kosztolányi színház, de akkor vált igazán Kosztolányi Dezső Színházzá, amikor a kortárs művészetben meghatározó jelenséggé vált, az általa szervezett Desiré fesztivál most nemzetközi elismerést és rangot kapott, és Kosztolányi szellemiségét épp ezzel a kortárs művészeti fesztivállal, a világ megszólításával tudják továbbvinni. Tehát, fontosnak tartom azt is, hogy a kortárs művészeti folyamatok ne fulladjanak bele a a kiszólunk, beszólunk, leszólunk valahonnan tengerébe, hanem teremtő folyamatok legyenek, amelyek a város szellemiségét alakítják, és úgy tudnak közeget teremteni, ahogy például a Kosztolányi Dezső Színházban a színitanodás fiatalok, Kálló Béláék csoportja, amely sorra aratja a sikereket. Említhetnék a Zentai Magyar Kamaraszínházat, a Gion-bemutatójukat, és azt, hogy arra készülnek, A kárókatonák még nem jöttek vissza című előadást azon a helyen mutassák be, ahol a regény játszódik. Ezeknél élőbb, aktuálisabb dolgokat nem tudok elképzelni. Engem a művészeti folyamatokból ezek a mozgások érdekelnek. Nagy elődeink megbecsülése is fontos, és ahhoz, hogy tudatosítsuk tetteiket, mi mindent köszönhetünk nekik, erősebb ecsetvonásokra, erősebb impulzusokra van szükség, például Munk Artúr esetében annak a ténynek a hangsúlyozása, hogy hajóorvosként a Titanic hajótöröttjeinek a segítségére sietett. A Saul fia Cannes-i sikere is azzal magyarázható, hogy újszerűen közelítette meg a témát. Ha önmagunkról, a múltunkról vagy arról a közegről gondolkodunk, amelyben élünk, illetve a kollektív és egyéni felelősségről, nagyon fontos a kérdések helyes feltevése és a válaszok keresése. Nem egy végleges válasz megadása, mert ha valaki azt gondolja, a művészetben van végleges válasz, az minimum téved, ennek a folytonos keresése az izgalmas és a jó a művészetben.
A művészet iránti nyitottság fiatalkorban alakul ki. Lovas Ildikó számára ezért is volt mindig fontos, hogy a fiatalok megkapják a szükséges impulzusokat.
– Meghatározóak a fiatalkori impulzusok, a nyolcvanas évek Szabadkáján a Zvezda moziban a korszak meghatározó filmjeit vetítették – Szatmári István, aki a kortárs művészetek elemzését tanította nekünk, arra ösztönzött bennünket, hogy megnézzük ezeket a művészfilmeket, a Képzőművészeti Találkozóban Kerekes László kiállítását, Slavko Matković meg Szombathy Bálint performanszait, Halász Pétert mi előbb nézhettük Szabadkán a zsinagógában, mint láthatták odahaza –, ezek azok az élmények, benyomások, amelyekből az ember aztán építkezni tud. Amit a tanárainktól és a művészeti élet egyes szervezőitől kaptunk, magunkkal hordozzuk ma is. És ha így nevelkedsz fel, ilyen impulzusokat kapsz, akkor te is ezeket adod tovább.
A Magyar Nemzeti Tanács 2011-ben elfogadott kulturális stratégiájának a szerkesztője volt.
– Az, ami az MNT elnökének közleményében olvasható, hogy a konzultatív testületek felülvizsgálják a stratégiákat, a legjobb dolog, ami a kulturális stratégiával történhet. Azok vizsgálják felül ugyanis, akiknek a tartalmat biztosítani kell hozzá. A kulturális-művészeti és közművelődési testületekben nagyszerű emberek vannak, és azt is látom, hogy megtörtént egy generációváltás. Egy másfajta, frissebb szellemiség bevitelét nagyon fontosnak tartom. Tisztában vagyok azzal, hogy ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetünk bele. Amikor 2010-ben feladatul kaptam, hogy egy éven belül munkatársakkal készítsük el a kulturális stratégiát, sokkal többen voltak az ellendrukkerek, akik meg voltak győződve arról, a kultúrában nem lehet stratégiát írni, mert az befolyásolja az alkotási folyamatokat. Ez természetesen nem így van, s később azok lettek a leghangosabb pártolói, akik a legnagyobb ellenzői voltak. Azért volt fontos a stratégia, mert ez tulajdonképpen egy jó és erőteljes csontváz, amelyen már van egy kevés izom is. Amikor azt mondom, hogy a kulturális stratégia egy egészséges csontváz, azt is értem alatta, egyformán fontos a fej és a láb, a gerinc és a borda. A vajdasági magyar kulturális élet hivatásos és amatőr tevékenységből áll, ezek ennek a metaforikus csontváznak az egyes részeit, csontjait képezik. A konzultációs testületek, a bizottsági tagok, az MNT tagjai majd hozzárakják az izmokat, élettel/vérrel töltik meg, másmilyennel, mint eddig volt. Szerintem ez nagyon jó dolog. Akinek az alkotóenergiák szempontjából fontos a holnap, az nem akar még egyszer belelépni ugyanabba a folyóba, nem akarja ugyanazt a történetet még egyszer végigcsinálni. Ezért jó, hogy friss szemmel szétszedik, felülírják, átírják a stratégiát, és biztos vagyok abban, hogy ezt úgy végzik el a konzultációs testületek tagjai, hogy eközben maga a csontváz meg fog maradni. Ez fontos a folyamatos építkezés, a továbblépés érdekében, hogy a csontváz artériákat, vénákat kapjon, ráépüljön az izom, a bőr. Fontos, hogy az elkövetkező 4-5-6 évben legyen mire alapozni a cselekvési terveket, a tartalmakat kibontani, hogy el lehessen A pontból jutni B pontba – ugyanis a művészet is attól művészet, hogy az emberek alkotnak, létrehozzák az alkotásokat, nem pedig attól létezik, hogy csak elmélkednek róla – szögezte le Lovas Ildikó.
