A Textúra összművészeti sorozat lényege, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum tíz magyar írót kér fel, hogy írjanak egy számukra kedves, múzeumban található képről vagy műalkotásról, s ezeket az írásokat aztán tíz magyar színész adja elő. Az idei a harmadik Textúra, amely premierje október 6-án lesz a Magyar Nemzeti Galériában, és tekintettel a nagy érdeklődésre, öt reprízt is tartanak október és november folyamán. Az idei sorozat rendezője Valló Péter, a Radnóti Színház Kossuth-díjas főrendezője.
A 10 felkért író: Barnás Ferenc, Bánki Éva, Berg Judit, Cserna-Szabó András, Dunajcsik Mátyás, Karafiáth Orsolya, Lovas Ildikó, Péterfy Gergely, Rakovszky Zsuzsa, Spiró György.
A 10 képzőművész: Farkas István, Gulácsy Lajos, Haris László, Kisfaludy Károly, Mányoki Ádám, Mednyánszky László, Orlai Petrics Soma, Rippl-Rónai József, Strobenz Frigyes, Szabó Ákos.
A 10 színész: Jordán Tamás, Kelemen József, Kovács Lehel, Őze Áron, Pálfi Kata,
Péter Kata, Sipos Vera, Takács Kati, Trokán Péter, Zsigmond Emőke.
Lovas Ildikó írót, aki Strobentz Frigyes Adagio című, 1909-ben készült festményéhez írt szöveget, a felkérésről, a képválasztásról kérdeztük.
– Schlett Anna, a Szépművészeti Múzeum munkatársa kért fel, hogy legyek én is az írók között, akik a képekről szöveget írnak. A kép kiválasztása vagy szabad választás alapján történik, vagy ők küldenek egy válogatást, annak alapján, hogy milyen habitusú író a felkért szerző. Engem két dolog izgatott, egyik maga a szöveg, ebben van némi gyakorlatom, a közelmúltig, másfél-két éven át írtam fotókról szövegeket a retrotárca novellasorozatba a Hét Napnak, tehát azt tudtam, hogy nem idegen tőlem az elképzelés, másrészt izgatott, hogy nekem milyen képválogatást küld egy művészettörténész, milyen írónak lát.
Milyen válogatás érkezett?
– Nagyon érdekes válogatást kaptam, több nőalak volt a képeken, én Strobentz Frigyes Adagio című festményét választottam. Nagyon sok összetevője van, hogy miért éppen ezt a nőalakot. Szándékosan nem akartam például szecessziós képet, hanem valami mást. Az azért szempont volt, hogy az adott kor a képzőművészetében mondjon valamit a számomra – osztotta meg velünk gondolatait Lovas Ildikó.
A Szépművészeti Múzeum már harmadik éve szervezi meg a Textúrát, ahogy az elmúlt két évben kiderült, szereti a közönség. Mi a titka?
– Nagyon fontosnak tartom ezt a kezdeményezést, amely bevonja a képzőművészeket, nyit az írók felé, és a színházi alkotókat is beemeli egy közös gondolkodásba. Arra inspirálja az írókat, hogy szöveget írjanak egy adott képről, és a múzeumi térben válik, alakul át színházművészetté. Egy festmény hogyan válik egy pillanat alatt irodalmi művé, hogyan bomlik ki egy történet, és a színházművészet révén időben és térben hogyan teljesedik ki a szöveg.
Nem a művészetek közötti párbeszédről van szó, egymás megszólításáról vagy az átfedésekről, áthallásokról a művészetek között, hogy hasonló elemekkel vagy panelekkel dolgoznak-e. Nem ezért érdekes, hanem azért, mert az egész úgy válik elevenné, hogy mindenki számára hozza azt a fajta meglepetést, amit az alkotás folyamata jelent. Az egészben az alkotás folyamatát tartom a legizgalmasabbnak, és hogy a Szépművészeti Múzeum vezetői ilyen színvonalon és így tudják a kiválasztott művészekkel bemozdítani ezt a történetet. Ami a számomra a legfontosabb: ebben munka van.
Kezdve a képválasztástól a művészek felkérésén át a rendezésig, zeneválasztásig, mert mint az előzetesben olvashattuk, némely előadásba a zenét, máshol pedig a táncot, a fotográfiát vagy épp a divatot hívták meg társművészetként.
– Ez nem a rögtönzés művészete. Itt jelen van a megéltség, átéltség, a szakmai tudás. Azt mindvégig figyelembe kell venni, hogy színművészek, előadóművészek számára dolgozunk, hogy a szöveg megmutatható legyen. Ez olyan fajta áttételességet követel meg, ami teljesen idegen annak, aki nem drámaíró. Itt nem azt várták el, hogy dramaturgiai szempontból szempontból jól írjon valaki, de azt elvárják tőle, hogy vegye figyelembe azt, hogy ennek dramaturgiája lesz, ez elő lesz adva, és hogy a színpadon éljen.
