„És megfordulhat minden: az / elhallgatás voltaképp a / kimondás iszonytató / gyomorgörcse, a kimondás / szabadságában rejlik az emberi / bezártság legsötétebb alakzata” – e mottóval indítja regényét Sirbik Attila, és ez a szöveg vezeti fel az ötödik részt is. A szónak hatalma van, az ember kifejezési lehetőségeinek leghatásosabb formája, elhangzása, még inkább leírása által megmásíthatatlanná lesz a mögötte rejlő gondolati tartalom, amely azon túl elválaszthatatlan formájától. Sirbik Attila St. Euphemia című regényében megszólalásmódja és kifejezéskészlete által legitimálja, egyben szavatolja is a választott tartalom és megjelenítés hitelességét. Célja úgy megírni a 90-es évek délszláv kataklizmájának mindennapi, kínzó tapasztalatait, hogy közben szükségtelen legyen hangsúlyoznia az érték felszámolódásának mozzanatait, elegendő egy átlagos szabadkai kamasz szemén keresztül láttatnia a környező világ összeomlását.
Az elbeszélő egy különböző életszakaszaiban megszólaló fiú – első személyben elmondott története a roncsoltság poétikájának jegyeit viseli magán. Míg a regény címe a horvátországi St. Euphemia templomot, a belőle sugárzó monumentalitást, békét és a szellemi megnyugvás jelentőségét hivatott hangsúlyozni, a családi kötelékek oldódása valójában a paradicsomi helynek vélt Rovinjban megindul, talán éppen a templom megingathatatlannak hitt, korhadó lépcsőinél. A szülők és nagyszülők folyamatos testi-lelki leépülése közepette a fiatal narrátor idővel hasonló mentális és fizikai állapotba kerül az alkohol és drogok, de leginkább a háború hatására. A szétesés, a darabjaira bomlás folyamata mikro- és makroszinten egyaránt jelen van: a szövegben a tank alatt szétrobbant barát az államszerkezet felszámolódása is az említett vetület irányába mutat. Rovinj fűszeres levegője, örökösnek hitt nyugalma így válik már a szöveg elején emlékké, a továbbiakban elérhetetlen, visszavágyott térré, és vonaton őt üldöző verőlegények hatására ugyanígy forgácsolódik szét a nagymama számára a posztmonarchikus idill, a romantikus álomvilág, melyben addig Rovinjban élt. Mindezt nem kíséri belenyugvás, mindenki igyekszik megtalálni a saját menekülőpályáit: az anya a végletekig vitt vallásossággal, az apa az adriai nudista strand helyett az erdei tisztáson pucér nők képeivel veszi körbe magát, s válik bácskai, szárazföldi nudistává. Azzal pedig, hogy a pornóújságot és az átmeneti kiutat jelentő könyvet dobják a sparheltbe, ha nem is tudatosan, de a felnőtté váláshoz szükséges feltételeket tagadják meg fiuktól. Baj történik, ha bárki elfelejti bevenni a napi adag Bensedinjét, és csak a tudatosan vállalt őrület, vagy a menekülés lehet az egyetlen kiút ebből a skizofrén állapotból: „Úgy maradok meg, hogy közben kiürülök, egy szaros váz maradok, belül meg csak egy csecsemőpóz” (29) – utal az elbeszélő az örökös szorongásra.
A szerző jó érzékkel idézi meg a vajdasági kulturális és generációs emlékezet különböző momentumait, melyek az olvasó számára jelentésekkel telítődnek meg: a „spéci, öntapadós, csillogós szentkép[ek]” (45), a harisnyagyárból kicsempészett áru, a kék BMX, a határon átcsempészett szesz, az izgalom és tiltás miatti első lopások, a nagy eltűnések és utazások, a kezdetben felszabadító, később csak fájdalmasan tompító alkoholmámor, de sokak számára hasonlóan emlékezetesek lehetnek az „egyszólamú, női hangra írt, langyos vit[ák] a feje[k] fölött” (49), vagy amikor az apák „sokszor üt[nek] ok nélkül, legalábbis csak ő[k] ismerik az okát” (55). Ízelítőt kapunk a 90-es évek vajdasági underground bandáinak háborúiból, egyre inkább uralkodóvá válik a mindent átjáró tespedtség és kilátástalanság, amikor nem marad más választás, mint az ivás, mert „úgyse tudnánk semmi jobbat kitalálni” (53). Sirbik Attila olyan apró részleteket ragad ki és nagyít fel a nélkülözés és a háború mindennapjaiból, amelyek tragédia és pátosz nélkül, mégis erőteljesen és felismerhetően megvilágítják a kisemberek életében adódó groteszk helyzeteket: „…talán még Emőke biciklijét is ellopta az egészségház elől. Ő jön beadni a nagymamának az inzulint minden reggel, igaz, már jóval a lopás után, de én ott kussolok a szobámban, ki nem merek menni, a szemébe nézni, köszönni, akármi – a szégyen miatt, mert tudom, és azt hiszem, ő is tudja, és mindig attól félek, hogy rászakad a tojásdad, repedezett mennyezet a tágas előszobában, és a fejére esik az évekkel ezelőtt ellopott piros biciklije” (56). Ahogyan azonban eluralkodik a folyamatos alkoholmámor miatti tompa kábulat, nem csupán a történetben felrajzolt létlehetőségek, de a szöveg is veszít addigi sodró lendületéből. A kilátástalanság szinte minden mondatban kitapintható, egy pont után mégis anekdotikus történethalmazzá gömbölyödik a regény, melyet végül a 12., záró fejezetnek sikerül ellensúlyoznia. Ebben a részben válik teljessé a paranoia, St. Euphemia tornyának már az emléke sem marad: az egység címében szereplő Jenkiről kiderül, ő maga a narrátor, akinek megnyilatkozásai így helyenként első és harmadik személyűvé válnak, még ha kimondójuk ugyanaz marad, a meghasonlás, a szent és bűnös skizofrénia.
A regény egymásba kapaszkodó, rövid mondatai befejezhetetlennek tűnő körmondatokká olvadnak össze, melyeket gyakori kitérők, az elbeszélői kalandozásnak tulajdonítható, a történet szempontjából olykor feleslegesnek ható információk szakítanak meg. Ezek a közlések mégsem válnak túlrészletezetté, hála a rövid, pontos leírásoknak, a filmekben is alkalmazott hirtelen vágásoknak, snittváltásoknak. Azok a tartalmak, melyek helyenként anekdotikussá és körkörösen ismétlődővé válnak, legtöbbször mégis érdekfeszítően zsúfolódnak néhány kifejtetlenül hagyott mondatba, hiányos közlésbe, melyeket az elbeszélés feszessége nem enged kibontakozni. Az élőbeszédet imitáló, párbeszédeket fejben rekonstruáló kijelentő mondatok egyaránt biztosítják a szöveg lüktetését, de fenntartják a folytonosság érzetét is. A roncsolt valóságérzékelésre nem csupán a történet elemei, de a szöveg időkezelése is rájátszik: különböző idősíkok váltogatják néha meglepő hirtelenséggel egymást, a feldarabolódott létből azonban mindig megvillan egy jelenben elmesélt szeletke, amelynek a reális és a történet idejében való elhelyezését a társadalmi-történelmi kontextus segíti, a valóságvonatkozások fogódzót nyújtanak: egy jelentős személy halála vagy épp egy háború kirobbanása.
Ahogyan a főhős, úgy a szerző helyzetfelismerő képessége is kiváló, tisztában van az irodalmi klisék nyújtotta lehetőségekkel, és tudja, ha hitelesnek akarja beállítani az általa leírtakat, a főszereplő szájába végtelenül emberi szavakat kell adnia. Regénye ezáltal válik ígéretes kalanddá és tanulságos, egyben ismerős tapasztalattá az olvasók számára.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
