Sirbik Attila St. Euphemiája generációs kulcsregény, írja fülszövegében Nemes Z. Márió. Annak a nemzedéknek az emblematikus szövege, amelynek számára a káosz az otthonosság, a trauma a nosztalgia tapasztalatával kecsegtet. Ők azok a Jugoszlávia széthullása idején szocializálódott, ezért a hétköznapok abszurditását normalitásként elfogadó kilencvenes évekbeli kamaszok, akik az egyetlen kivonulási lehetőséget a bandázásban mint alternatív valóságban, valamint az ezzel együtt járó alkohol- és drogfogyasztással, alkalmankénti rendőrségi látogatásokkal tarkított életformában lelik meg. Java részük nem kényszerül arra, hogy a frontvonalban harcoljon, de a háborús hátország a lakótelepi menekültek által halántékra szorított pisztollyal, a benzincsempészéssel és az üres polcokkal mégis traumatizálttá teszi őket. Ez a traumáról való tudás traumája, amit a regény első egységének narrátora akkor él át a legintenzívebben, amikor egy Pécshez közeli szőlészetben neurotikus rohamot kap a fölötte elrepülő NATO-bombázók láttán, holott tudja, nincs joga rosszul éreznie magát, hiszen biztonságban van, ellentétben Jenki barátjával, aki kiskatonaként éppen kóbor kutyát nyúz Koszovóban, hogy legyen mit ennie.
Ez az ambivalencia a meghatározója a struktúra egészének, rávilágít az első olvasásra széttartónak, a szerkezet szempontjából egyenetlennek tűnő egységek közötti párhuzamokra. Az elbeszélői szólamok közti hasonlóság abból fakad, hogy a bűntudat mindkét oldalt érinti, azt is, aki albánokra lő, és azt is, aki ezt a tévében nézi. A belül és a kívül rekedtséggel való szembenézés ugyanazokat az érzelmeket indukálja: a tehetetlenség-érzést, a szorongást és a lelkiismeret-furdalást. „Itt kering bennem a pokol” (180) – mondja ki Jenki. Hiába tehát az anya részéről elhangzó „az Úr nevében távozz, démon” (106) felszólítás, az ördög minden túlélőben ott lappang. Bennünk is. Az az ismerőssége miatt iszonyatos ebben a nagyon is reflexív univerzumban, hogy lelepleződik, mennyire értelmetlen az álcázására használt közöny és látszólagos nihilizmus.
Ezek a történelem „alulnézetéből” megalkotott, oral history-típusú én-elbeszélések felfoghatóak lennének terápiaként is, a szakirodalom ugyanis a kimondást a kulturális emlékezet externalizációjának, a detraumatizációs gyászmunka alapjának tekinti. A szerző azonban azzal, hogy két fejezet, a nulladik és az ötödik elé is ugyanazt a mottót helyezi, biztosít arról, hogy ebben a regényben szó sem lehet gyógyulásról. Az elhallgatás és a kimondás egyaránt permanens magánnyal fenyeget, mindkettő krónikus egyedüllétet okoz, ami elől nem lehet elmenekülni, hiszen ebben az esetben a nem választás is választás.
Talán azért sem történhet meg a feldolgozás, mert nincs egy olyan kontextus, amelybe problémátlan beleilleszthető lenne ez a kétféle narratíva. „A kollektív trauma-elbeszélés minden esetben könnyít a szégyenen, gyakorta el is temeti, s előfordul, hogy büszkeséggé változtatja. Minél jobban elterjed egy kollektív trauma-elbeszélés, annál kevésbé szégyellik magukat a traumatizált közösség tagja.”1 A trauma ugyanis szociálisan közvetített attribúció, így a feloldozáshoz szükség van egy koherens perspektívából értelmező közegre. Egy olyan országban, ahol mindenki neutralac igyekszik lenni (akárcsak a senkihez sem tartozni akaró tinédzserek, akiket végül a többi csapat üldözni kezd), noha valójában mindenki strabismusban szenved (mint a Palásti Andreának a biometrikus útlevelekhez készült fotókból készített, a kancsalságot a nemzetkarakterológia jellemző vonásává emelő kiállításán látott képeken), ennek megteremtésére nincs esély.
A folyóiratközlések idején kihagyásos regény műfajmegjelöléssel ellátott, szkeccsekből építkező szövegegyüttes fragmentáltsága valószínűleg pontosan ezzel az elmondhatatlansággal van kapcsolatban. Nincs érvényes és hiteles, összefüggő narratíva, csak hiátusokkal teli és széttöredezett élettörténetek vannak. A kamasz főhős az általános őrület közepette ösztönösen vonzódik a rendhez, keresi a fogódzókat. A tenger nélkül maradt nudistaként mély depresszióba süllyedő és a behívója várásába lassan belebolonduló apa nem lehet ez a biztos pont, mivel „levágták egy országnyi férfi faszát” (151), egy kasztrált ős pedig nem tud szülőként funkcionálni. Nem lehet a szabályai ellen lázadni, hiszen nincsenek szabályai. Az Istenbe vetett hit ugyanígy nem nyújthat megnyugvást, mert a végigpróbált vallások (katolikus, evangélikus, pünkösdista) merev törvényei, transzcendencián alapuló dogmatikus elvei ennek ellentéteként túlszabályozottak. Nem marad más stratégia, mint az infantilis durvaság, nyerseség, agresszivitás. „Túlsúlyos és könnyed lett egyszerre minden, elodázhatatlanul és végérvényesen. (…) Kijátszottuk önmagunkat, hánytunk attól, hogy a környezetünkben van, aki feladja, megtagadja saját múltját, miféle múltat tagad meg, nincs múlt, ha jelen sincs, ha csak folyton a jövő várod, baszd meg a filozófiai kategóriáidat, nem ér semmit, háború van, szaros háború” (35).
A csúfság iránti igény is a kamaszkor egyik velejárója, a borítón látható Davor Gromilovi
-kép pedig éppen a rút esztétikájának iskolapéldája. A vízben lebegő hullák fölött látható a St. Euphemia székesegyház fehér kőmonstruma. „Korábban kelünk, hogy strandolás előtt még elmenjünk a St. Euphemiába, fel a toronyba, a régi rozoga falépcsőn, mert apám végre rászánta magát. (…) vannak részek, ahol hiányoznak a lépcsőfokok is, elég félelmetes, de nem akarok megint beszarinak tűnni, mint tavasszal otthon, amikor először mentem apámmal a padlásra a vasárnapi kalácshoz cukorért meg lisztért a meredek létrán, és túl hangosan vettem a levegőt, mire apám meg is jegyezte, hogy csak az lélegzik ilyen hangosan és gyorsan, aki fél. Úgyhogy összeszorított fogakkal, begörcsölt állkapoccsal megyek fölfelé a templom lépcsőjén, ügyelve, hogy a levegővételem ne hallatsszon, veszem az akadályokat, majd összeszarom magam” (31–32). Ez a megfeszített akarat működeti az elbeszélőket a mindennapokban: túlélni mindenáron.
Ha a címet az eufemizmus kifejezés felől interpretáljuk, ez a kötet mégis csupán szépítő kifejeződése lehet az elbeszéletlen háborús traumáknak. Szent Eufémia Rovinjnak, a nagymamához kötődő nyaralások helyszínének védőszentje, de nemcsak a gyerekkornak a későbbiek fényében idilli világát, hanem azt a folyamatot is jelképezi, amelyen a narrátoroknak a felejteni nem tudás miatt keresztül kell menniük. Legendája szerint a vértanút hiába kínozták a keresztényüldözések idején, mert amikor Istenhez kiáltott, minden sebe begyógyult. Ilyen szenvedéstörténet Jenkiék generációjáé is: egy végtelenített horrorfilm, amit a moziszékhez szíjazva kötelező végignézni.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
