Négy irodalmárunkat – Harkai Vass Éva költőt, Lovas Ildikó írót, Csík Mónika költőt, Terék Anna költőt – arról kérdeztük, hogy mi volt számukra 2015-ben az a meghatározó irodalmi, kulturális élmény, amelyet kiemelnének olvasmányélményeik, a gazdag képzőművészeti, zenei, színházi kínálatból, azt tudakoltuk, mi volt az, ami megérintette őket.
HARKAI VASS ÉVA:
2015 az irodalom és művelődési élet tükrében
Az év folyamán nagy érdeklődéssel és különös élvezettel olvastam Réz Pál Bokáig pezsgőben című hangos memoárját, mely kötet (illetve előbb rádióműsor) kérdezője és az emlékező Holmi-szerkesztő beszélgetőtársa a Tolnai Ottóval néhány évvel ezelőtt szintén beszélgetőkötetet (Költő disznózsírból) létrehozó Parti Nagy Lajos volt. Kiemelném még Schein Gábor Svéd című regényét, Esterházy Péternek A bűnös című, groteszk-ironikus módon, mégis egzisztenciális kérdéseket felnyitva a „hasnyálkát” (hasnyálmirigyrákot) középpontba állító, sűrű szövegű, tömény prózakötetét, Garaczi László Wünsch híd című, új lemur-történetét patikamérlegen mért, pontos, mély fényű mondataival és Györe Balázs Halálom után eltüzelni! című életrajzi-dokumentatív regényét. Ezekben a napokban pedig épp Bartis Attila A vége című vaskos regényét olvasom.
Bár a budapesti Magvető Kiadónál jelent meg, úgy gondolom, Danyi Zoltán A dögeltakarító című regénye a vajdasági magyar irodalom ez évi lényeges teljesítménye is. A líra köréből Maurits Ferenc Bukott angyal ablaka (Fényversek utazásaimról) című intermediális, képzőművészeti alkotásait és képkorrekcióit tekintve is jelentős verseskötetét és Domonkos István Allegro bajbajó című gyűjteményes kötetét emelném ki.
Színházi előadásokból, irodalmi estekből, képzőművészeti, zenei és egyéb művelődési rendezvényekből, különösen az utóbbi hónapokban, annyi volt, egyszerre több színtéren (Újvidéken, Szabadkán, Zentán, Topolyán, Kishegyesen stb.) is, hogy szinte lehetetlen volt követni. Ezek közül (s azok közül, amelyekre eljuthattam), még mindig élénken él bennem a Dombos Fest több estén át tartó fergeteges nyári koncertsorozata, a zenei élményeknek a löszfalon különös varázst adó fényírással. Szép volt a Tóth Ferenc születésének 75. és halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett topolyai emlékkiállítás kinagyított s a széles nyilvánosság előtt eddig ismeretlen archívumfotóival, s örülök, hogy szülővárosomban a magyar költészet napján a fiatalokkal mintegy 100 színes lapra nyomtatott verssel sikerült megszerveznünk a Posztolj verset az utcára! című, Magyarországon nagy népszerűségnek örvendő költészetnépszerűsítő akciót.
Az év utolsó hónapjában mindezt csak tetézte a budapesti Nemzeti Galériában A túlélő árnyéka című, az El Kazovszkij-életművet a maga teljes gazdagságában prezentáló, lehengerlő hatású kiállítás.
LOVAS ILDIKÓ:
Tony Lakatos – zene és mondat
Minden embert foglalkoztat az év, amit maga mögött hagyott, akarva-akaratlanul aláhúzza, megvonja az átlagot: jobb volt, rosszabb volt a tavalyinál, az azelőttinél, a harminc évvel ezelőttinél.
Énnel nem kezdünk mondatot. Ilyenkor, december végén mégis mindig én-nel kezdünk – jó esetben gondolatot és nem hangos mondatot, reggel, az első kávé mellett, a csöndben. Nem hallja más, csak a Jóisten, a sors, nem hallja más, csak mi magunk, tátongó űr (irodalmi utalás).
Mindig mellbe lök, amikor hallom: ,,én azt gondolom”. Mert igaz, hogy a mondatot megfogalmazó fontosságát hangsúlyozza. De csak mellesleg. Az igazságtartalom a lényeg. Azt tartalmazza ez a mondatszerkezet: nálam van az igazság. Ami pedig az úttal és az élettel együtt másnál van.
Az összes többi csak tépelődés, kérdésfeltevés, válaszadás. Jó és rossz válaszok megfogalmazása adott dolgokról. De legfőképpen teljesítmény. Ha nincs egyéni teljesítmény, oly mindegy, ki és mit gondol (az igazságról is).
A művészetben fejeződik ki legteljesebben a teljesítmény és a tépelődés, a feltett kérdés, a lét értelmének bizonytalansága és az ennek ellentmondó (élet)öröm, és ott látható legtisztábban a válasz, amiért a művész vállalja a felelősséget.
Tony Lakatosról nem kell (leg)felső fokban megfogalmazott mondatokat leírni, túl van rajtuk. 2015 végén koncertezett mifelénk, ami önmagában elegendő ahhoz, hogy ezt (mindkét fellépést) az év egyik meghatározó kulturális eseményének tekintsem. Ez volt az életöröm.
Mellette pedig ott a mondata (tépelődés) a jazz jövőjéről: ,,Nagyon remélem, hogy visszajönnek a tradíciók. Mert egy kicsit úgy érzem, elveszett a jazzből a dallam és a ritmus, az, ami a jazzt jazzé tette annak idején. És ez egy picit hiányzik a mai zenéből, a mai jazzből. És ezért van az, hogy nem annyian hallgatnak ma már jazzt. Túl komplikálttá vált nekik, unalmassá. Egyik zenész játszik a másiknak. És ez nem egészséges.”
CSÍK MÓNIKA:
Összművészeti meditáció
2015-ben több olyan kulturális élményben volt részem, amelyek mindegyike megérdemelné, hogy toplistázva őket, dobogós helyre kerülhessenek. Eklektikus e lista, hiszen szépirodalmi alkotások, filmek, színházi produkciók, képzőművészeti és iparművészeti kiállítások elegye alkotja. Közülük egy kimondottan sokoldalú produkciót, Schein Gábor Irijám és Jonibe című verses meséjének színpadi adaptációját emelném ki, amely a pécsi Bóbita Bábszínház és a szabadkai Népszínház közös előadása, az ősszel került Szabadkán bemutatásra. E titokzatosan szép verses mese a Rofusz Kinga rajzai ihlette képi megjelenítésnek, a lenyűgöző mozgásszínházi elemeknek és a Bakos Árpád–Miroslav Jovančić nevével fémjelzett zenei továbbgondolásnak köszönhetően olyan komplex hatást keltett a színpadon, akár egy összművészeti meditáció. Zene, képzőművészet, színjátszás és irodalom e mesteri ötvözete a kortárs művészetek egymást építő, egymást fejlesztő hatásának iskolapéldája.
TERÉK ANNA:
Az életünk, a hétköznapjaink részévé válnak
Idén a legmeghatározóbb irodalmi alkotást két fiatal vajdasági szerző versei jelentették számomra. Jelena Anđelovski és Stevan Bradić új verseit az év második felében sikerült olvasnom, mindkettejük világa azonnal elvarázsolt. Anđelovski versei olyan erőteljes és egyszerre könnyed hangon is szólnak, amit rég nem olvastam már más költőknél. Bradić verseiben pedig olyan biztos narráció, olyan otthonosság van, amitől az ember lelke megkönnyebbül, és valahogy megtalálja a helyét az őt körülvevő világban. Jelenleg mindkettőjük verseit fordítom, mert szeretném, ha minél többen megismerhetnék a szövegeiket.
Idén a legjobban Domonkos István Allegro bajbajó című kötetének megjelenését vártam. Vaskos kötet, hisz az összes verse benne van, lassan lehet olvasni. De pont az a jó a lassan olvasható könyvekben, hogy az életünk, a hétköznapjaink részévé válnak, hol felkavarnak, hol idegesítenek, hol megnyugtatnak, hol megmosolyogtatnak.
Szintén mélyen megérintettek és új világot nyitottak meg előttem Pesti Emma festményei. Az Ott című kiállításán bemutatott képei egyszerűen tudnak sokat mesélni, ha az ember nem is figyel oda rendesen, akkor is megindítanak valamit a lélekben, kimozdítanak a megszokottságból. Vagy csak megmarad az ember fejében egy-egy kép részlete, színe, egy-egy festmény címe, s folyton ott motoszkál a gondolatok között. Soha szebb címet nem láttam még festmény alá írva, mint: „Itt élni... Azt nem lehet”.
