Székvárosi polgári ház utcányi udvarának hátsó épülete. Van több is. Így hívják azokat, amelyek nem tartoznak a főépülethez. A szárazkapu-bejárat túloldalán suhannak az autók, a központi tér a szoborral hárompercnyi gyalogjárás.
Bent a Bodri lustálkodik. Őrizhetné is a házat, de szelídebb annál, a macskákat is szereti. Az idegen mindezt nem tudja, zár sem kell a megvetemedett, púpos ajtóra. Különben meg mihez nyúlhatna? Esetleg a fürdőszobát helyettesítő, zománcát vedlő lavórhoz, amelyben kemény télen jeget fog az egércsapdának bekészített víz. Vagy néhány matematika- és magyarkönyvhöz. Van bent két ágy és egy asztal, rezsó, hidegben pokróc a belső ajtón. A zöldre festett fal vizes, kívül évtizedek folytán a tövébe hullott a vakolat. Televízió nincs, mert minek? Drága is volna. Meglehet, hogy elvinné az egyetemistának az összes ösztöndíját.
Csak előre kiszámított ideig, néhány évig lehet itt lakni, vagy inkább aludni. Élni már nem. Arra ott van a főépület, benne terebélyesednek az esték; nem panaszkodóak, inkább vitáktól hangosak. S ha kellően ürülnek az éjszakára melengető poharak, a házinéni a zongorához ül, s bár ő üti a billentyűket, közben csitítgatja a fiatalságot: a szomszédban nem nagyon szeretik a hangos nótát, különösképp, ha magyar. Pedig csak a tartalma lehetne idegenek számára bosszantó.
Negyedfél évtized hosszú idő ám. Buldózerek rombolják le a falakat, s betörnek a zongora helyére is; a Bodri meg régen kimúlt. S amikor valahol másik városban betérsz egy polgári ház utcányi udvarába, és ott hever a kutya, előtted meg emelkedik a rongyos vályogfal, otthon érezhetnéd magad, ha nem árulkodna az antenna a háztetőn: új világ ez már, huszonegyedik századi.
