Képek, gondolatok a gesztusról

A művésztelepnek van egy olyan energiája, ami az embernek segít (Fotó: Ifj. Novák Mihály)

A bácskossuthfalvi/ómoravicai 9+1 Művésztelep idei mesterműhelyének házigazdája Szajkó István festőművész volt, az alapötlet is tőle származik, hét évvel ezelőtt ő hívta először össze a hozzá közel álló képzőművészeket. A tábor másik különlegessége, hogy egy meghatározott téma adja meg az alaphangot, amit ki-ki saját habitusa szerint értelmez. Most a Gesztus cím köré szerveződött a munka.

A jól ismert meghatározás szerint a gesztus a beszédet kísérő vagy helyettesítő kézmozdulat. Átvitt értelemben valaki irányában megnyilvánuló viselkedés, cselekedet. Milyen lehet a gesztus? Nemes, szimbolikus, megható, nagylelkű vagy akár diplomáciai. Csak néhány jelző a sok közül, ami a szó elé illeszthető. Nagy érdeklődéssel indultam a táborba, hogy meglássam, miként értelmezték a feladatot a meghívott vendégek.

A gesztusban nem lehet sumákolni, az biztos, hogy őszinte, azért, mert ösztönös

– A munka jó terápia – jegyezte meg érkezésemkor Léphaft kolléga, a Művelődési Ház teraszán Szajkó Istvánnal beszélgetve, aki így folytatta a gondolatot:

– Meg a biciklizés hegynek fölfelé, a hegy majd téged fegyelmez…

A mozdulatok, amelyeket mi megteszünk a vásznon, az sem kontrollált, abszolút ösztönös

Aztán arra terelődött a szó, hogy mindenkinek rá kell jönnie, nem kell feltétlenül megfelelnie a valótlan elvárásoknak, meg arra, milyen jó annak, aki tudja menet közben gyakorolni a türelmet.

– A Szajkó-képek nyugalomról árulkodnak, az életben ez nem így van – hallom a bakonyi magányban alkotó festőtől. De mindannyian úton vagyunk, s útközben tanulhatunk. A magnót csak az ellesett párbeszédfoszlány és néhány éppen alkotó festő körüli nézelődés után kapcsoltam be, s ilyen indíttatás után nem csoda, hogy a kissé szokványos kérdésekre nem szokványos és cseppet sem felszínes válaszokat kaptam a mesterműhely idei házigazdájától.

Milyen érzésekkel zárja a tábort?

– Furcsa ezt kimondani, de meg vagyok elégedve, igaz, föl is voltam készülve alaposan. Létezik nálam egy ún. FF-festészet, ami azt jelenti, hogy fejben való festészet. Működteti az ember utazás közben, meg tévénézés, pihenés közben, és ez az FF-szindróma kiváló arra, hogy az ember felkészüljön a művésztelepre. A gyakorlatban természetesen ez megváltozik, és ezek az elcsúsztatások a legérdekesebbek és a legértékesebbek. Most is betettem az autóba hat vásznat, mert ha egyszer belelendül az ember, akkor azt a lendületet kár lenne elvágni. Itt is ez történt: örülök, hogy felkerült valami. A festék ne a palettán legyen, hanem a vásznon, ez a lényeg. Ha a vásznon van, az már jó, azt már lehet fejleszteni. De itt születtek olyan dolgok is, amit már nem kell fejleszteni, ami kész. Ez is azt jelenti, hogy a Művésztelepnek egy olyan energiája van, ami segít az embernek.

A téma volt meg előbb vagy a névsor?

– A munkához való hozzáállás, az volt a lényeges. Nem könnyű feladat, mert az, aki rajzol, fest, nem biztos, hogy feltétlenül szívből, lélekből, gesztusból csinálja, ami az idei összejövetel vezércíme. A gesztusban nem lehet sumákolni, az biztosan őszinte, mégpedig azért, mert ösztönös. Alapmegfogalmazása, hogy a mondanivalónak a kezek általi vagy a mozdulatokban megnyilvánuló kísérőeleme. Mindez annyira ösztönös, hogy lehetetlen tudatosan kontrollálni. Azok a mozdulatok, amiket a vásznon megvalósítunk, szintén nem kontrolláltak, teljes mértékben ösztönösek, tehát a gesztusnak igenis helye van a mesterműhelyben. Nem azt mondom, hogy a mesterműhely a szakma csúcsát jelenti, de mondhatnám azt is. A szakma birtoklását és tisztességes művelését azonban mindenképpen. Azt gondolom, már évek óta egy olyan csapat van itt, amelynek a tagjaira jellemző mindez. Ha elkezdhetnénk boncolgatni, azt mondhatnánk, már az is gesztus, ha valaki elfogadja a meghívást, vagy ha valaki valakit meghív, hogy itt ülhetünk, együtt lehetünk… Vannak ilyen parciális gesztusok is. Viccesen azt is mondhatnám, ha itt van a Nemes Pista, az egy nemes gesztus.

Az én édesanyám úgy hívja a Palit, hogy LepArt. Ez az ő elszólása. Nagyon tisztelem ezt a rajzolásmódot, amit ő képvisel, ilyen szerényen és ilyen flottul… A karikatúráinak nagyon fontos az üzenete, de van mögötte még valami: egy kialakított rajzolási stílus, ami csak a legnagyobbakra jellemző. Ezért van itt, nem azért, mert vicces ember, vagy mert az aktuális dolgokat viccesen tudja megfogalmazni, lerajzolni.

…ez nekem egy édes titok, hogy ők miről beszélgettek idefelé jövet és visszafelé…

A mesterműhelyben minden évben más a házigazda, gondolkodtak-e a folytatásról?

– Fiatal kollégámnak, Lázár Tibornak adom át a stafétát, mégpedig azért, mert nem először van itt, nagyra becsülöm, amit csinál, sőt az összejövetel koncepcióját is követi, ami a figuratív festészet támogatása.

Nemes István és Léphaft Pál

Eddig úgy tudtuk, Szajkó István nem igazán kedveli a művésztelepi alkotást.

– Nekem ez a művésztelep a szívem csücske. Rengeteg meghívást kell visszautasítanom, mert nem szeretném az egész nyaramat művésztelepeken eltölteni, de így is ez történik. Néhány évvel ezelőtt azt mondtam Penovác Endre kollégámnak, barátomnak, hogy ebben korban, amiben mi vagyunk, már illik évente legalább egyszer lemenni az Adriára, hogy azt az éltető elemet is megtapasztaljuk, azaz felfrissítsük. Hogy ott is csináljunk valamit, vagy éppenséggel ne csináljunk semmit. Hál’ istennek megvalósul az, hogy ott fessek, hogy érezzem a tenger illatát, de a moravicai művésztelep az első. Mi, komoly emberek megígértük, hogy így lesz. Azt akartuk, hogy jól érezzük itt magunkat, és ehhez tartjuk magunkat. Azt gondolom, ez ritkaságszámba megy manapság, de mivel ez tisztességes, komoly szándék, működni is fog. Hogy miért van így? Egyrészt azért, mert olyan embereket igyekszünk meghívni, akiket tisztelünk, akiknek a munkássága fontos számunkra, másrészt azért, mert a vendéglátóink olyanok, amilyenek. Novák Mihály barátom nélkül nem működne ez a dolog. Ő – tudatosan vagy tudat alatt – olyan, mint egy sámán, akinek mindenkihez van egy jó szava, és tudja, kinek mire van szüksége. Természetesen az anyagiakat leszámítva, mert azt nyilván nem tudja teljesíteni, és nem is erről szól ez az egész. Például ma délután, amikor leültünk egy padra, a gyerekkorárról kezdett mesélni, közben pedig nagyokat nevettünk… Egy olyan ajándékot kaptam tőle, amit senkitől. Ő is szívben-lélekben alkotó ember… Itt folyamatosan odafigyelünk egymásra, arra, hogy ki mit csinál, ez egyrészt szakmai érdeklődés, másrészt pozitív szakmai rivalizálás is van bennünk, a legszebb, ami létezik, az „én sem akarok lemaradni” érzése.

Vendégek is érkeztek a táborba.

– Akiket szívesen látunk, mert szervesen összefonódtak a munkásságunkkal. Tolnai Ottó, akiről gyanítom, az előző életében – ha van ilyen –festő volt, annyira mély szakértelemmel foglalkozik a képzőművészettel, és olyan hasznos tanácsokkal lát el bennünket. A másik a Duránci Béla, aki szintén többször megfordult már itt. Együtt jöttek, autóval. El tudom képzelni a beszélgetésüket útközben – de nekem egy édes titok, hogy miről beszélgettek idefelé és visszafelé, és az is, hogy ez a két beszélgetés mennyire különbözött egymástól… A harmadik pedig Beszédes István költő, író lett volna Zentáról, akire nagyon büszke vagyok, mert a nyolcvanas években a tanítványom volt, de sajnos végül egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni.

Hagyomány, hogy a Művelődési Ház udvarán táborzárásként kiállítják a táborban készült képeket.

– Azért jók ezek a kiállítások, mert fölrakjuk a képeket, hogy mindenki lássa őket, és jön a helybeli közönség. Amikor látom a régi ismerősöket meg az új arcokat, olyan érzésem van, hogy mi is adunk valamit, és emiatt nagyon jó viszonyt tudunk kialakítania az itteni emberekkel, akik megtekintik, mit is alkottunk. Nekünk, akiknek már nagyon sok önálló és csoportos kiállításunk volt, azért jelent sokat mindez, mert minden frissen történik. Az alkotások szinte még meg sem száradtak, máris meglátja őket valaki, máris reagál rájuk, amivel, úgy gondolom, mindenki jól jár. A moravicai emberek pedig büszkén mondhatják majd a gyerekeiknek, hogy nem évtizedek, évszázadok óta ismert képet láttak, hanem olyan festményt – ettől meg ettől a festőtől –, amelyen még friss volt a festék. Ez egy friss művészet…

Kiállítás a friss képekből (Fotó: Herceg Elizabetta)