A télen-nyáron fekete subáját le nem vető birkapásztor egész életét a Tisza és a Bega között elterülő hatalmas legelőkön töltötte, ahol módos földbirtokosok nyájait legeltette. A telepesek érkezésével és a legelők egy részének szántóföldekké való átalakításával megcsappant a nyájak száma, de sok más csobánnal ellentétben a vén juhász, akinek tisztességes nevét sohasem ismerte meg a falu népe, régi tűzhelyén maradt. A szeszélyességéről ismert szőke folyó tisztes távolságában elterülő végtelen szikes kellős közepén élt egy sárral tapasztott viskóban, amelynek tövében rogyadozó birkaszárnyékok sorakoztak. A századforduló utáni években reggeltől estig az écskai uradalom juhaival kóborolt, olykor a néhány kilométerre levő Tisza felé, máskor pedig a tizenkét kilométer távolságra fekvő falu közelébe terelgetve nyáját.
Egyik este, miután a birkákat nyugovóra hajtotta, hűséges Sajó kutyája kíséretében rövid sétát tett a végeláthatatlan rónaságban. A szájából lelógó pipából folyamatosan eregetve az apró füstfelhőket, elragadtatva nézte végig a vörös és sárga átmenetben parázsló nap leáldozását a szemközti Titeli-dombok mögött.
– Sokszor láttam már, de mindig beleveszek a gyönyörűségbe, ha újra megpillantom – mondta a körülötte lebzselő ebnek. – Nincs is szebb annál, amit az Isten megteremtett, ugye, Sajó?! – és megsimogatta a két hátsó lábán ágaskodó, két mellső lábával pedig hozzá simuló kutya fejét. – Jól van, Sajókám, jól van, no, jó kutya vagy te, nagyon jó... – kényeztette a jószágot, és játszadozás közben tőlük nem messze megpillantott valami különöset. – Nézz csak oda! Mintha valami mozgolódna ott – mutatott az adott irányba, mire a kutya felkapta a fejét, és máris loholt arrafelé. A juhász sem maradt rest, gyors ütemben azonnal a csaholó eb után indult. – No, mit találtál, Sajó? – kérdezte tőle, amikor az adott helyre ért, de az állatnak nem kellett válaszolnia, mert már az öreg maga is látta. – A kutyafáját, hát ez egy kisgyerek...
A pöttömke kölyök némán állt, és kigúvadt szemekkel bámult az érkező idősödő férfira. Kopott nadrág, a könyökénél kiszakadt, durva anyagból készült ing, lábán pedig koszos cipő volt, amelynek a bal talpa felvált, és a kisfiú poros ujjai úgy kukucskáltak ki rajta, mint apró burgonyák.
– Honnan jöttél? És hogyan kerülsz ide? – kérdezte tőle a juhász, de a gyerek értetlenül bámult rá.
– Odakle dolaziš? I kako si dospeo ovde? – próbálkozott szerbül, de ugyanakkora sikerrel járt, mint az imént magyarul.
– Woher bist du gekommen? Und wie geräts du hierher?– kérdezte németül, majd pedig románul is: – De unde ai venit? Cum ai ajuns pana aici?– de a kisfiú mind a négy nyelv hallatán néma maradt, még a szeme sem rebbent.
– A fenéből csöppenhettél ide! – dünnyögött az öreg nagyot szíva pipájába, és megvakarta az állát. Szétnézett maga körül, hátha lát valakit, akivel esetleg jöhetett volna a gyerek, de a bánáti legelőkre ereszkedő sötétség szűkösre szabta előtte a láthatárt. – Sajó, te mit szólsz a dologhoz? – nézett a virgoncan ugrándozó kutyára, majd ismét a kisfiúra szegezte tekintetét. – Hadd lássalak – mondta, s óvatosan végigtapogatta a gyereket. – Nyújtsd ki a nyelvedet! – mondta neki, de mivel az csak értetlenül nézte, először ő nyújtotta ki a sajátját, kézmozdulataival mutogatva a gyereknek, hogy ő is tegye ugyanazt. A kölyök rövidesen felfogta, mit kér tőle a furcsa öreg, és annyira kiöltötte rá a nyelvét, hogy a félhomály ellenére még az ízlelőszemölcsök is látszottak. – Egészségesnek tűnsz... No, gyere ide, majd hazaviszlek, és ha senki sem keres, akkor majd én embert faragok belőled, Isten engem úgy segéljen! – Hónaljánál fogva a magasba emelte a gyereket, és egy kört írt le vele a levegőben. – Ameddig most a szemed ellát, ezentúl addig lesz a hazád – mondta neki sejtelmesen, majd a földre tette, megfogta a kezét, és kunyhó felé indultak. – Ne feledd, ha nálam maradsz, mostantól bárhova is vetne a sors, bármilyen emberek közé keverednél, és azok bármire is tanítanának meg, sohasem szabad elfeledned azoknak az ételeknek az ízét, amelyeket az a föld ad, amelyen most lábaid taposnak, a halkan neszezve csordogáló folyó – a Tisza felé mutatott – illatát, és a bennünket körülölelő táj búgását: különösen a prücskök ciripelését nyári hajnalokon... Tudom, hogy semmit sem értesz abból, amit most itt összehordok, de ha megérem, még egyszer el fogom mondani, amikor már meg is érted a szavaim tartalmát. Ki tudja, miféle vagy, hogyan beszéltek eddig hozzád... No, melyik nyelvre szeretnéd, ha megtanítanálak? Magyarra? Annak veszed majd leginkább hasznát, a közeli faluban mindenki magyarul karattyol. No, azok az emberek aztán nem sajnálják a szavakat, szemernyit sem tartanak attól, hogy majd egy napon netán elapadnak a torkukban, mondják a magukét vég nélkül, ha kell, ha nem. Ilyenek... Ő pedig a Sajó. Ha itt maradsz, majd megbarátkoztok... Sajó, ne ugrándozz! – szólt rá a kutyára. – Annyit azért még hozzáteszek iménti mondanivalómhoz, tán csak rögzül benned valahol, hogy a föld fölött megsértett növény újra kihajt, de az, amelyiket gyökerestül tépnek ki a földjéből, elszárad. Most pedig, gyerünk, megtömjük a bendőnket!
A juhász gyorsan begyújtott, és kását melegített a tűzhelyen, majd egy ima elmormolása után kettesben megvacsoráztak a gyerekkel. Étkezés után az öreg saját ágyába fektette a gyereket, jómaga pedig kiült a viskó elé, pipára gyújtott, és a birkák horkolását és a békák brekegését élvezve felpillantott az égre. A magasban ragyogó hold úgy festett, mint egy telt női kebel, tejfehér sugara halvány csíkot húzott végig a réten.
– Vicces egy alak vagy te, hallod-e! – mondta a csillagokat pásztázva, és megcsóválta a fejét. – Olyanokkal állsz elő, amitől olykor elcsodálkozik az ember. Meghallgattad hosszú éveken át szajkózott fohászomat? Pedig már évek óta egyetlenegyszer sem mondtam el. Vagy csak most értek el hozzád szavaim? – kérdezte, és mélyet sóhajtott. – Ha más nem is, de te aztán biztosan tudod, hogy mindamellett, ami megadatott, minden, amire még az életemben vágytam, az volt, hogy legyen egy fiam, akivel szabadon csatangolhatok ezen a tündérszép tájon. Gondviselésként küldted hozzám ezt az elanyátlanodott gyerekpalántát, hogy teljesítsd a vágyamat, vagy csak a bolondját járatod velem, és majd holnap utána küldöd valamelyik felnőtt rokonát? No, majd elválik, ezúttal mit találtál ki...
Az elkövetkező néhány napon a juhász otthonához közel legeltette nyáját, hogy ha esetleg valaki keresné a gyereket, könnyebben megtalálja, de egyetlen árva lélek sem tette tiszteletét arrafelé.
– No, eleget vártunk! – mondta a hetedik reggelen. Amennyire lehetett, kikefélte a gyerkőc ruháját, cipője orrát már korábban bevarrta kócmadzaggal, és tetőtől talpig felöltöztette a kisfiút. – Mihály leszel, mint megboldogult apai nagyapám, és én majd Misikének foglak szólítani. Tetszik a név? – kérdezte öltöztetés közben az ásítozó kölyköt. – Majd megszokod...
Aznap a birkapásztor egészen a falu közelébe terelte a nyáját, amelyet Sajó kutyájára bízott, ő pedig a gyerekkel besétált a faluba. Akik csak látták őket, álmélkodtak, honnan a vén juhásznak gyereke, tán csak nem aggkorára ment el az esze, és nősült meg, tűnődtek. A furcsa páros egyenesen a községházára vette az irányt, ahol az öreg előadta történetét a jegyzőnek, mondván, hogy ha a faluban senkinek sem hiányzik egy kölke, akkor ő magához veszi, ezt az elárvultat, és tessék azt, kérem szépen, bejegyezni a nagykönyvbe, mondta. Úgy is történt, ezután pedig az elégedett juhász átvezette az anyakönyvben háromévesnek saccolt Misikét a templomba, ahol arra kérte Ignác atyát, hogy keresztelje meg örökbe fogadott fiát.
– Most nem lehet! – rázta meg a fejét a plébános.
– Rendben, de tessék megmondani nekünk, tekintetes tisztelendő uram, hogy miért nem lehet? – okvetetlenkedett a juhász.
– Azért, mert ezen a plébánián szabályok uralkodnak. A szabály pedig azt mondja, hogy keresztelés csak vasárnapokon van.
– No de várjunk csak... Úgy van ez, hogy, aki vasárnapokon nem ér rá, maradjon meg pogánynak?
– Vasárnap mindenkinek rá kell érnie, ez az Úr napja, amelyet minden igazi hívő megszentel.
– Nahát, miket beszél... Nem tudom, hogy ugyanazt az Urat ismerjük-e mindketten, de az enyém úgy rendezte el a dolgokat, hogy a birkáknak vasárnaponként is enniük kell, valaki pedig kénytelen ügyelni rájuk...
– Sajnálom, de nem lehet mindenkinek a kedvébe járni.
– Milyen pap maga, hogy enged elszédelegni a hittől egy lelket?!
– Ha igazi hívő, majd visszaszédeleg. Máskülönben pedig egy aligha számít...
– Nono, gyerekkoromban nekem úgy mesélték a régi öregek, hogy az igazi pásztor szükség esetén otthagyja az egész nyáját, hogy megkeresse azt az egyetlen bárányát, amely eltévelyedett. Amennyiben jó lelki pásztornak tartja önmagát, kendnek is így kell tennie!
– Nézze, nincs nekem időm mindenkivel vitatkozni, van dolgom éppen elegendő. Jöjjenek vasárnap, és majd...
– No jó, legyen! – szakította félbe a papot a juhász. – Azt reméltem, hogy enélkül is megúszom. Itt egy korona! – a zsebéből előhúzott egy pénzérmét, és a pap felé nyújtotta. – Megkereszteli a gyereket?
– Maga aztán nem adja fel egykönnyen… – fújt egy nagyot a pap, és jóhiszeműen megpirongatta a birkapásztort. – Hát legyen! Csak a gyerek miatt teszek kivételt, tetszik nekem a kölyök – mondta Ignác atya, és megsimogatta a gyerkőc fejét.
– Akkor nem is kell a pénz?
– Azt azért nem mondtam – ezzel a plébános kikapta a juhász kezéből az érmét, és a paplak felé indult. – Egy perc múlva itt vagyok, csak felhúzom a reverendámat a szertartáshoz, és már keresztelünk is. – Ki lesz a gyerek keresztszülője?
– Én, hát, ki más lenne?! – dünnyögött a juhász az értelmetlen kérdés hallatán.
Keresztelkedés után az öreg elvezette a kisfiút a szabómesterhez és a cipészhez, hogy szedjék rendbe a ruházatát, ezután a szatócsnál bevásároltak, majd kézen fogva visszasétáltak juhaik közé. Az elkövetkező öt év során apa és fia ritkán hagyták el a birkák társaságát. Misike köztük tanult meg szépen magyarul beszélni, majd később írni, olvasni és számolni is, de lelkiismeretes nevelőatyja a keresztény vallásba és a népek történetébe is betekintést nyújtott neki, az őt körülvevő tájról pedig nyolcéves korára már felnőtteket megszégyenítő ismerettel rendelkezett.
