A FÖLDIEPER ZAMATA
A szamócaleveleken egyenletesen doboló esőcseppek halk neszezésére ébredt a kert. A bársonyként elterülő zöld lepel alól vérvörös földieprek kandikáltak ki, sejtelmesen kínálva magukat, mint szerelemre szomjazó lányok sóvár ajkaikat. Megadva magát a csábításnak, a kertben bóklászó fiú letépett egy szemet, és érzékien a szájába helyezte. A kettéharapott gyümölcs szétáramló zamatát ízlelgetve, felpillantott a szürke, külvárosi égre. Anyám az Égtől származott, apámat a Föld szülte, én pedig a Világegyetemtől teremttettem, gondolta, s közben az egymásba nőtt felhők mögött rejtőző Napot fürkészte. Az ázott földieper ízétől megszédülve észre sem vette, amikor elindult a nyomában...
A HOSSZÚ, KANYARGÓS ÚTON
– A Naphoz hosszú, kanyargós út vezet, amely sohasem vész el – magyarázta a fiú az országúton kóborló csavargóknak. – Ha az ember egyszer elindul rajta, már nem térhet le róla soha, de abban sem lehet biztos, vajon nem tévedt-e el. Nézzetek körül! Mindenfelé saját álomvilágukba menekült, magányos embereket látni! Honnan érkeznek? Kihez tartoznak? Hová tartanak? Ezt senki nem tudja, csak azt, hogy mind egyedül vannak és nagyon sokszor bánatosak. Senki sem mondhatja meg senkinek, melyik irányban induljon el, miben higgyen, hogyan cselekedjen, de ha ti megismertek engem és én megismerlek titeket, egymást segítve mindannyian szabadok lehetünk, és a hosszú, kanyargós út végül hazavezet...
A FIÚ FORRADALMA
A fiú gondolatai felszabadítása révén akarta megváltani a világot. Elképzelte, hogy egy szép napon eltűnnek a mesterségesen teremtett megosztó erők, és az egész emberiség egyként lélegzik majd. Vágyálmának örömére egy reggel futni kezdett a tágas réten a búzakék, narancsszín és halványpiros virágok közt, segítségért kiáltozva a körülötte céltalanul bolyongó vándoroknak. Társaságukban minden este megszólította a mezőre hófehér csíkot rajzoló holdsugarat, nehéz napjainak éjszakáit a mézsárgában pislogó csillagok alatt töltötte, hajnalonként pedig szép napot kívánt a fellegek közt bujdosó napfénynek. – Adjunk esélyt a békének – mondogatta mosolyogva barátainak. – Nem nehéz, ha megpróbáljuk...
John Lennon szobra Liverpoolban
ŐRÜLT A HEGYEN
Társaival körülvéve, a fiú, fogai közt fűszálat rágcsálva, a végtelenségig elnyújtózó tenger nyugalmat árasztó morajlását élvezte egy idillikus magaslaton. – Azt mondják rám, hogy sehonnai ember vagyok, aki a saját nem létező világában él, aki nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, merre megy, de én minderre azt mondom, hogy az embernek mindenekelőtt önmagában kell elmélyednie, nem pedig a világ hívságában. Ha az ember teljesnek érzi magát, sohasem ölt fel semmiféle egyenruhát, nem válik konformistává. Én pontosan emlékszem minden helyre, ahol életem során megfordultam, minden emberre, aki egyszer is rám mosolygott életemben. Ez az én gazdagságom...
EGY SÁRGA TENGERALATTJÁRÓBAN
A fiú elkötelezettség nélkül kínált közösséget mindenkinek. Túlkiabálta a hamis politikusok hazug próféciáit, és a maga alkotta környezetben lerombolta a rangkóros társadalom által állított korlátokat az emberek közt. – Csak szeretetre van szükségünk – mondta magányos szívű barátainak. – A kitalált értékekkel ellentétben a szeretetet nem lehet megvásárolni, örökölni vagy tanulással gyarapítani. A szeretet nem finomkodik, nem ígérget, nem alkudozik. A szeretet nem szül különbségeket és nem kér önmagáért cserébe szeretetet. A szeretet: hullámok alatt élni egy sárga tengeralattjáróban, amely a kék égre festett Nap felé úszik a zöld tengerben...
A Central Parkban található a Strawberry Fields John Lennon emlékére, akit saját háza, a Dakota Ház előtt gyilkoltak meg a park mellett. Az emlékhely mindig tele van virággal
AZ ÓCEÁN GYERMEKE
A madárcsicsergéstől zajos rengeteg mélyét beragyogó hatalmas cirkuszsátor forgatagában a fiú kicsiny szigetre lelt az óceán gyermekében. Az izmos csőhajlító férfiak, ostoraikat ügyesen csattogtató állatidomárok, a magasból lelógó köteleken egyensúlyozó tornászlányok, kalapjaikból nyulakat varázsoló bűvészek és a hétköznapok visszáságain élcelődő piros orrú bohócok árnyékában a magát tengerek leszármazottjának nevező lány belebújt egy zsákba, és arra várt, hogy valaki felfigyeljen rá. A fiú látta ügyeskedését, valahonnan indiai furulyát kerített, a zsákhoz tolakodott, és egy kígyóbűvölő dallamot kezdett játszani. A furulyaszóra a lány lassan, kecsesen bújt elő a zsákból. Mosolyában életre keltek a fiú egy életen át szőtt álomképei.
A VILÁGEGYETEMEN ÁT
A bűnbeesett világot permetező esőcseppek zuhatagában szálltak fel a miriádnyi apró csillagszóróval és szabadon lebegő földieperrel díszített égre. Maguk mögött hagyva a Föld nevető árnyait, az örök szerelemben való elmerülés hívására, nyitott elmével sodródtak a Világegyetemen keresztül a Nap felé. Útjukon fénytörésből született sziluettek simogatták arcukat, az otthon örömét idéző szamócaillat szédítette képzeletüket, hangorkánokból kiszabadult dallamok lágy csilingelése ringatta őket álomba. Még mielőtt eltűntek volna a sápadt Hold mögött, a fiú utoljára visszafordult, és búcsúzóul annyit mondott: – Semmi sem változtathatja meg a világom...
