Olvasmányos könyv, ezzel kell kezdenem, talán az összes többi ellenében, melyek az utóbbi években mintha azon versengenének, hogy egy irodalomtörténet minél inkább hasonlítson a fűrészporra. Ezek a könyvek inkább leszoktatnak az olvasásról. Nemcsak azért, mert „tudományosan” vannak megírva, hanem azért is, mert terjedelmükhöz képest olyan kevés szerzőről írnak, hogy jóformán elég az a tucatnyi, amitől üres marad a polc, a többi úgysem ér semmit. Grendel Lajos Bevezetésében elmondja a párhuzamos irodalomtörténetekről, hogy „könyvem nagymértékben támaszkodik elméleti belátásaikra, következtetéseikre, értékítéleteikre, anélkül, hogy szentírásnak tekinteném minden szavukat”.
Grendel az olvasás és felfedezés szabadságát sugallja. Mértéktartóan ugyan, de meg mer említeni kevésbé szívesen látott szerzőket. Tormay Cécile balladisztikus történetéről elmondja, hogy Az emberek a kövek között az egyik legjobb lélektani regény.
A folyton elfelejtett ködlovagról, Cholnoky Lászlóról írja, hogy a lélek kútjába senki olyan mélyre nem ereszkedett le, mint ő, „az ember elesettségéről és elhagyatottságának ilyen világvégi tájairól senki sem tudósított irodalmunkban”.
Talán ő tárgyalja Márait olyan világirodalmi kontextusban először, ami már régen megillette volna. Sőt más országokban jóval korábban megtették. A magyar „szakirodalom” kötelező fanyalgása után a Zendülők végre méltó helyére kerül, arra is választ adva, hogy miért mer ez a regény annyi országban tetszeni az olvasóknak. Kimondja ugyanakkor azt is az Egy polgár vallomásai kapcsán, hogy „a magyar polgárság életformájának és kultúrájának értékeivel ilyen bensőséges átéltséggel, árnyaltsággal, részletek bőségével sem Márai előtt, sem Márai után magyar író nem foglalkozott.”
A „leg-ek”, az említett példák is azt igazolják, hogy az irodalom térképén kitűzött zászlók Grendelnél nem tűnnek sem önkényesnek, sem szeszélyesnek. Bátorításnak tűnnek a személyes véleményalkotáshoz.
A kötet legterjedelmesebb fejezetének címválasztása igazi telitalálat: Az államosított irodalom korszaka I., valóban monolit tömböt alkot, minként a szerzők többsége is ebben a fejezetben. Mintha túl hosszúra nyúlt volna a mögöttünk hagyott korszak, azóta sem igen mer irodalmának redundanciáján mozdítani senki. Az orwelli rendszer sakktáblaként az irodalmat is fehérekre és feketékre osztotta. A megfelelő helyeken Grendel meg is jegyzi, hogy kik számítottak nemkívánatosaknak, kikről írtak kizárólag negatívan, mára ezekről a szerzőkről árnyaltabbak a vélemények, szabadon lehet írni róluk. A fehérek viszont maradtak természetesen makulátlanok, hibátlanok, megkerülhetetlenek, ugyanazokat a szövegeket elemezve, melyeket nyilván méltán fényeztek minden kétely nélkül évtizedekig, itt lapozok néhányat, mert félek, ezeket az oldalakat számomra megülné már az unalom. Szerb Antal A világirodalom történetében az Ulyssest fél oldalon elemzi, végül megállapítja, hogy „blöff volt az egész”, mégsem dőlt össze a világ.
Műfaját tekintve tanári kézikönyvnek tartom A modern magyar irodalom történetét, mivel elképzelem a szituációt, mint a költő a „vershelyzetet”. A szerző a fülszövegben és az előszóban is fontosnak tartja megjegyezni, hogy a pozsonyi Comenius Egyetemen a 20. század magyar irodalomtörténetét tanítja. Líráról és epikáról beszél. Tehát bemegy az órára, de mi történik útközben, talán ekkor gondolja végig az előadásait. Tehát nem egy kis kockás füzet van a zsebében, amiből felolvas, nem is vázlatokat ír, hanem végiggondolja. Mindez csak elképzelhető hipotézis. Talán a végiggondolás folyamatát és az előadások tapasztalatait osztja meg most velünk, amit joggal nevezhetünk egy új szempontokat felvető, sok esetben másként tematizáló irodalomtörténeti kézikönyvnek.
Szimpatikus, hogy Grendel író mer maradni, szurkolni tud műveknek, vagy akár szerzőknek. Gyakran azt éreztem olvasás közben, hogy valakiről milyen szívesen mondana sokkal többet, pl. Remenyik Zsigmondról vagy Krúdy Gyuláról, míg másokról inkább kénytelen legalább ennyit is írni. Ilyesmiről csak írói szöveg árulkodhat; nem kell, hogy kibújjon a bőréből, mert azokon a pontokon a leghitelesebb, ahol össze lehet bólintani vele: pl. Babits Mihály, Szentkuthy Miklós és Gion Nándor esetében. A kevésbé pozitív vélekedéseivel is éppúgy egyet lehet érteni. Kifejezetten arra voltam kíváncsi, hogy Grendel Lajos írónak miről mi a véleménye.
Persze, egy írótól gyakran megkérdik, hogy melyik a kedvenc regénye, verse, erre kíváncsi az olvasó. Ki is hámozhatja ezekre a kérdésekre a választ. De vajon melyik lehetne a kedvenc novellája? Erre én biztosan azt válaszolnám, hogy Talamon Alfonz A Gibraltári sor, és szerintem egyáltalán nem lett volna kínos, ha pusztán ennek okán esetleg még egy bekezdést is írnia kellett volna róla. Ha már Rubin Szilárdról lehetett.
Nem szeretnék azonban továbbsodródni olyan irányban, hogy kiket hiányolok. Tiszteletben tartom a szerző válogatásának szempontjait, ő így gondolta.
Grendel Lajost tárgyalt szerzőként hiányolom a könyvből, a legtöbb író biztosan megtalálta volna a módját, hogy két kézzel zongorázza bele a tasztatúrába, hogy bezzeg, amikor én a Nálunk, New Hontbant írtam, arról pedig nem is beszélve, amikor a Mátyás király New Hontbant… Mert akaratlanul is ezeknek a regényeknek az iróniáját éreztem néhol átszűrődni ebben a komoly könyvben.
